Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Fried István: Posztmodern társadalom felé?
24 Új Dunatáj 1997. szeptember tásnak. Ellenben hazaárulással, sőt, a haza kiárusításával vádol minden ellenkező nézetet. Pszeudo-közösség szerveződik eképpen, amely szorongását agresszivitással leplezi, uralmi diszkurzusának a bűnbak-képzés szerves része, s a nemzeti történelem átírásával, történetietlen értelmezésével mások ellen, az alteritás ellen szegezett ellen-történelmet konstruál, miközben mindenféle hatástörténetet tagad egy teleológikus önelvűség jegyében. A pszeudo-közösség a negativitás égisze alatt szerveződik, s még a nemzeten belül is kizárólagosságra törekszik, egy közelebbről meg nem határozott, mivel meghatározhatatlan sajátosság kiteljesítése a célja, ennek legfőbb akadályát a bűnbakként kikiáltott szomszédos ország, kisebbség, vallási közösség létében és feltételezett uralomvágyában véli fölfedezni. A nacionalizmus valójában megosztja a közösséget, a nemzeti közösséget a leginkább, még akkor is, ha pillanatnyilag a vélt vagy a valódi fenyegetettség állapotát körvonalazza. Riszard Kapuscinski följegyzései között olvasom: „Még néhány szó a nacionalizmusról: — korunkban a dezintegrációra való törekvések erősebbek, mint az integrációs törekvések; — a dezintegrációval együtt jelentkezik a saját etnoszférákba történő bezárkózás, a különálló etnikai zugokba történő befalazódás tendenciája is; — ez a világméretű balkanizálódási folyamat a növekvő gyanakvás, ellenségesség, a másik eltiprására történő törekvés légkörében zajlik.” A posztmodern társadalomról álmodozva, annak teoretikusa, Wolfgang Welsch úgy képzeli (vagy hiszi? esetleg tudja?), hogy az, mármint a társadalom nem egységes, egyöntetű csoport, hanem heterogén életformák laza hálójához hasonló. Az esztétikai gondolkodás teszi érzékennyé (a társadalom tagjait?) a különbözőségek és sajátosságok iránt éppen úgy, mint a heterogén életformák iránt. Ehhez fejleszti ki a szükséges érzékenység-potenciált. Valaha a német klasszika költőesztétája, Friedrich Schiller esztétikai állama, majd Goethe pedagógiai provinciája szép ábrándnak bizonyult: régiónk országai nemcsak ettől az ábrándtól vannak nagyon messze, hanem a többé-kevésbé jól működő állam gyakorlatától is. Némi iróniával mondhatjuk a dekonstruktőrökkel egybehangzón, hogy „forradalmi változás” nem a politikában, a politikai gyakorlatban, hanem az irodalomkritikában érzékelhető (ott is a leginkább a fiatalok írásaiban, illetőleg a legfeljebb középnemzedékbe tartozó költők-írók műveiben, nem egyszer hangos értetlenségtől kísérve): a politikai gyakorlat és ezzel szoros összefüggésben a közösségszerveződés még igencsak érzi az elmúlt periódus hatását, nemcsak a cselekvésben, hanem a szójárásban, a fogalmazásban is. Még irónikusabban szólva, Brecht Dreigroschenoper-)k.nek (Koldusoperájának) songjaiból visszhangzanak napjainkba mondatok: Nur wer in Wohlstand lebt, lebt angenehm; Erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral. Es végezetül: Wir wären gut, anstatt so roh, / Doch die Verhältnisse, sie sind
