Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Fried István: Posztmodern társadalom felé?
Fried István • Posztmodern társadalom felé? 25 nicht so...) S ha ennél kevésbé áttételesen szeretném közölni gondolataimat: egyelőre a főleg gazdasági indíttatású kényszerpályákon bolyonganak régiónk országai, s politikusai nem bizonyosan a kellő empátiával kezelik a sokat próbált lakosság problémáit. Ennek ellentettjeként: a lakosság olykor apolitikussá, antipolitikussá válik, és ez azoknak a leegyszerűsített, fogalom-mentes szóhasználattal élő demagógoknak kedvezhet, akik például nacionalista-populista jelszavak és jelképek felmutogatásával bizonyos ideig képesek lehetnek maguk mögé állítani kisebb-nagyobb közösséget. A választók azonban jobbára józanabbaknak bizonyultak, és régiónk legtöbb országában nem tették a manifesztáltan nacionalista pártokat kormányzati tényezővé. Ám miként a politikusok jórésze nem szerezhette meg a szükséges (politikai-politológiai) tapasztalatot, akként a lakosságnak sem lehetett élménye negyven éven át a spontán közösségszerveződés, az alulról építkezés öröme. Nem is szólva arról, hogy az 1989-ben megkezdődött kelet-közép-európai, középeurópai eseménysorozatra reagáló „nyugati” demokráciák magatartása nemigen felelt meg az időnként egymással versenyző, a regionális összefogás gondolatát a viszonylag csekély hatóerejű értelmiségiekre hagyó államok elvárásainak. A Közép- Európa-tudat egyre inkább az irodalmi/tudományos elemzések, megnyilatkozások tárgya, ennek megfelelően a közép-európai összefogás gondolata időszerűsége ellenére ma nem politikai realitás. Annak ellenére nem az, hogy olykor közös szellemi vállalkozások kísérlik meg ébren tartását. Az is igaz viszont, hogy más „vállalkozások” éppen ellene hatnak. Mindez természetesen belefér a diszkurzusok vitájába, ha nem az ellenségeskedés szításának ideája vezeti a vitázó feleket. Nemcsak a szubjektum és a szubjektumról szőtt nézetek bizonytalanodtak el, a nemzet-szubjektumok is meghasonlottak, és ezt a meghasonlottságot, kollektív szorongás-élményt próbálják olykor nacionalizmussal leplezni, nem túl sok eredménnyel, és az egységet bűnbakképzés révén megteremteni. A posztmodern teoretikusai a művi egység ellen hirdették meg a (radikális) pluralitás ideáját és gyakorlatát, az ellentétek egysége nem a kényszerített-kényszeredett szintézis, nem is a hegeli megszűntetve-megőrzés (Aufhebung), hanem az ambivalencia tudatosítása-tudatosodása. Ennek a felismerésnek birtokában az egyén, az elemző nem a (politikai) hatalom birtoklására tör, nem illeszkedik az uralmi diszkurzusba, hanem föltárni igyekszik az irodalom, a tudomány, a politika jelenségeinek ambivalenciáját. A politika átesztétizálódása értelmiségi utópia, a pluralitás gyakorlatba átültetése talán megvalósítható, miként a toleranciának alapvető magatartásformává emelése. A XXI. századhoz közeledve azt remélem, hogy nem az a nemzet tanúsítja életképességét, amely nem tűri meg határain belül a pluralitást, a multikulturalitást vagy a többnyelvűséget, hanem épp ellenkezőleg az, amely mindezt értékként őrzi és ápolja, s amely - régi kifejezéssel élve - a lehető legnagyobb rész boldogságán fá