Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Fried István: Posztmodern társadalom felé?
Fried István ■ Posztmodern társadalom felé? 23 elismerjék tekintélyét), éppen a szellemi közösségek: írószövetségek, egyes folyóiratok, szamizdat szerkesztőségek, baráti társaságok, olykor egyetemi szemináriumok hangot adtak a változtatás igényének, egy emberibb világ reményének. Egyszóval képviselték a társadalomban a jövő ígéretét. S ehhez tegyük hozzá: a (nem annyira a politikai, mint inkább a »szellemi«) emigráció kiadványai, a Szabad Európa Rádió, emigráns szervezetek révén, biztosították mindehhez a nyilvánosságot, hozzájárultak a remény ébrentartásához. Igaz, ekkoriban még nemigen számoltak azzal, hogy mit lehet majd a változás (az ábrándokban élő változás) után kezdeni azzal a gazdasági (és morális) csődtömeggel, amelynek elviselése, törlesztése, kifizetése éppen azokra hárul(t), akik az elmúlt rendszernek is leginkább kárvallotjai voltak (míg a „tettesek” hirtelen-váratlan vállalkozóként kamatoztatják kapcsolati és egyéb tőkéjüket). S ha a szellemi közösségek közül nem egy érdekszövetséggé alakult át, akkor ebben a politikai-gazdasági folyamatok leképeződését éppen úgy tetten érhetjük, mint egy monologikus szemlélet- és beszédmód eluralkodását, egy hatalmi diskurzus jelenlétét. A dekonstrukciót viszonylag gyakran éri a vád (s nem is mindig megalapozatlanul, gondoljunk csak arra, hogy Hillis Miller a dekonstrukciónak tartja fönn a jó olvasás tulajdonságát: „Deconstruction is nothing more or less than good reading as such”; másutt egy versértelmezés kapcsán állítja, miszerint a helyesen gondolkodó emberek: „right-thinking people”, az ő olvasatát fogadják el érvényesnek), hogy elzárkózik a dialógustól, nézete igen messze esik Gadamer vagyJauss hermeneutikájától, a Sich-Verstehen im andern-elvétől. Régiónkban azonban nem csupán egyik vagy másik bölcseleti-irodalomszemléleti irányzat el- és befogadtatása a tét, hanem szándékában (vagy intenciójában) ennél több: ugyanis megtanulván azt, hogy a „tudás” hatalom, a saját beszédmód uralomra juttatása nem kevésbé az, a politikából, a nemesnek aligha nevezhető pártpolitikai szóváltásokból ismerős irodalmi-tudományos viták is tartalmazzák a „kiszorítósdi”, az inszinuálási színjátékok elemeit. Ezáltal viszont nem a tudományban-irodalomkritikában nélkülözhetetlen dialógust szolgálják, hanem a tudománytól-irodalomkritikától idegen ideologikus megközelítést, amely az elmúlt rendszer uralmi diszkurzusának volt sajátja, örökítik tovább. Politika-ideológia-művészet egybemosása folyik a régiónkban oly szomorú jelentőséghez jutó, Nyugaton viszonylag kevesebbet emlegetett „metanarratíva”, a nacionalizmus esetében. Hogy napjainkban hozzájárul-e közösség teremtődéséhez, eléggé vitatható. Még akkor is az, sőt, talán akkor a leginkább az, ha ugyan nem nyersen kinyilvánított, a gyakorlatban azonban a hétköznapokban megvalósuló, esetleg központi eleme egy kormányzati tevékenységnek. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy az Orwell 1984-tben megjelenített „gyűlölet-hét” állandósulása, amely közösségalkotó tényezővé emeli a fenyegetettség-élményt, hirdeti a többnyire szomszédos népek ellen irányuló „védekezés” szükségességét, és nézeteiben a legcsekélyebb helyet sem biztosítja a plurali
