Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Fried István: Posztmodern társadalom felé?
22 Új Dunatáj 1997. szeptember ző, amely lényegileg fordult szembe a hagyományos értékszerkezetet valóban nem egyszer türelmetlenül megkérdőjelező tendenciákkal, s a XX. századra igyekezett kidolgozni egy olyan nemzeti színezetű ideológiát, amely a modernizálódással, a nemzetközi integrációval ellentétben a hagyományosan nemzetinek tartott karakterisztikumra és „sajátosan” nemzetinek véltre épített: a viszonylag korai német Heimatkunst mozgalma és irodalma a modern francia befolyást okolta a válságtünetek felbukkanásáért, Blaga „mioritikus tere” a románság jellegét igyekezett körvonalazni a modernista ideológiák közepette, a magyar népi mozgalom egyes képviselői a „harmadik út” lehetőségében gondolkodtak, amely nem esik a kommunizmus és a kapitalizmus csapdájába. Egyáltalában: régiónkban - jóval az orosz szlavjanofilekXIX. század közepi kezdeményezései után - a „poporanista”, „ruralista” tendenciák, majd „parasztpártok” jelzik, hogy a Habermas leírta diagnózis (mutatis mutandis) régiónkra is érvényes lehet. Az 1945/48 után létre jött rendszerek elodázták a már századfordulón fölvetődött, a két világháború között nagyon csekély mértékben (és inkább ellenzéki szemszögből) hangoztatott kérdések megoldását, és pszeudo-közösségek konstituálásával tették lehetetlenné egyfelől az alulról építkezést, másfelől a már létező, vallási alapú és más jellegű szellemi, társadalmi közösségek fennmaradását. A közel negyven esztendő társadalom- és (emberi) természetrombolása sokkal súlyosabbnak bizonyult, mint azt sejtem lehetett. S a hirtelen váltás nemcsak az egyes országokban nem túlságosan jelentős, más országokban kormányzati tényezőként is vitézkedett-vitézkedő szélsőségek előtt tárta, sajnos, helyenként szélesre a kaput, hanem a még megőrződött közösségekben is kárt tett, olyan értékromboláshoz vezetett, amelynek kárát több más tényező mellett a kultúra (a könyvkiadás, az oktatás, a művelődési házak rendszere, a művészeti élet stb.) szenvedte-szenvedi el. Hiszen egyfelől a művészet megszabadult politikai-közéleti feladatainak kényszeredett, mert a politikát helyettesítő vállalásaitól, és belső szabadsága mellé hozzájutott (ha van rá pénze, ha kap rá támogatást) a publikálás abszolút szabadságához, s ebben még az sem gátolhatja, hogy néhány politikus 1857 párizsi ügyészének szerepében kíván tetszelegni (ti. ő ítélte egyetlen esztendő leforgása alatt A romlás virágai és a Bovaryné szerzőit, nem épp nemzetgyalázás, pusztán erkölcsrontás ürügyén), másfelől azonban egyelőre nem vált be néhány posztmodern teoretikus reménye: nem a politika esztétizálódott, hanem jónéhány író lett politikussá, sőt: a művészeti élet is politizálódott (nem egyszer a tudományos is), azaz: nem egy szellemi közösség, bizonyos irodalmi-kulturális folyóiratok ugyan nem feltétlenül „pártfüggő”-vé, mindenesetre ideológiailag (nem művészetileg) váltak elkötelezetté. Nem is szólva a tömegkommunikációs eszközökről, amelyeket a pártok legszívesebben a maguk szócsövévé formálnának át. S ha négy évtizeden át a totalitárius állam egyes országokban többé-kevésbé a Nagy Inkvizitor „recept”-je szerint járt el (biztosította a kenyeret, hogy szajkózzák igéjét,
