Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Fried István: Posztmodern társadalom felé?
Fried István • Posztmodern társadalom felé? 21 autonómia körül folyik a vita, itt inkább az (újra) konstruálás van napirenden, hiszen tönkre tett gazdaságok, szétbomlasztott társadalmak, gyanúba kevert kisközösségek, szétzüllesztett mentalitások ellenében és velük együtt kell országot, társadalmat, gazdaságot építeni, megőrizni, amennyire lehet, az egykor működött szellemi közösségeket, átmenteni a kultúra igényét, tehát hogy a kétféle problémahalmaz szorosan összetartozik, arra éppen Derrida mutatott rá Marx kísérletei (Spectres de Marx, 1993.) című munkájában, beismerve, hogy a sokaktól ezoterikusnak gondolt filozófiai fejtegetéseknek szűkebb célja valójában a válaszadás megannyi változata a „nagy” és „kis” elbeszélések ideológusainak fölvetéseire, tágabb kontextusa azonban a régiónkra rákényszerített „világrend”. Derrida az „apokaliptikus kenyér” ízéről és állagáról beszél: „Egyfelőlazoknak a szerzőknek az olvasása és elemzése adta, akiket a végklasszikusainak nevezhetnénk. Ok alakították ki a modern apokalipszis kánonját (a Történelem vége, az Ember vége, a Filozófia vége, Hegel, Marx, Nietzsche, Heidegger kojéve-i záradékaikkal együtt és maga Kőjévé a záradékaival). Másfelől, és elválaszthatatlanul, mindaz, amit az összes keleti államban uralkodó totális terrorról, a szovjet bürokrácia szociális-gazdasági katasztrófáiról, a múlt sztálinizmusáról és az élő neosztálinizmusról tudtunk - vagy sokan már régóta nem is takargattunk (nagyjából a moszkvai perektől a magyarország megtorlásig, hogy csak a legszükségesebb jelzésekre szorítkozzam). Ez volt az a közeg, amelyben a dekonstrukciónak nevezett valami létrejött - és van, amit a dekonstrukció e pillanatából, nevezetesen Franciaországban, nem érthetünk meg ennek a történelmi összefonódásnak a figyelembe vétele nélkül.” Egy másik idézetet is ideiktatok, ez azonban a dekonstrukcionisták, a posztstrukturalisták ellen nyilatkozó Habermastól való; attól a Habermastól, aki a posztmodernek disszeminációs elméletében veszedelmet lát, mintegy társadalomellenes cselekvést, amely nemcsak a vágyott (?) harmónia rekonstrukcióját teszi lehetetlenné, hanem a társadalom atomizálódásához, a szubjektum végső identitásvesztéséhez járni hozzá. A „valami nincs rendben” össztársadalmi neurózisának történelmi eredetét nyomozza a német elméletíró: „Ezt a rossz közérzetet nem a modernista entellektüelek idézték elő, gyökerei a társadalmi modernizálódással kapcsolatos, mélyebben rejlő reakciókig nyúlnak. Ezek a gazdasági növekedés és az állami szervezeti teljesítmények imperatívuszainak nyomására egyre inkább belenyúlnak az életformák, a történetileg kialakult életek kommunikatív belső világába.” Régiónkban a XIX. század végétől mind nagyobb hangsúllyal vetődik föl a modernizálódással kapcsolatos megannyi dilemma, a hajdani kisközösségek, a „vidék” konfrontálódása az iparosodással, a nagyvárosiasodással: régiónkban különös erővel kap hangot a nemzeti, olykor még inkább az önelvűen nemzetinek vélt ténye
