Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Bozóki András: A demokrácia feltételei és minősége
Bozóki András • A demokrácia feltételei és minősége15 játszma kimenetele bizonytalan. Külön problémát jelent demokratikus viszonyok között a permanens kisebbség kérdése. Lehetnek olyan csoportok - különösen vallásilag, etnikailag megosztott társadalmakban - ahol előre meg lehet mondani, hogy X csoportnak mindig többsége lesz, Y csoportnak pedig mindig kisebbsége a parlamentben. A magyar kisebbség például soha nem fog választást nyerni Romániában, ahogy a török kisebbség sem Bulgáriában. Számarányánál fogva nincs esélye arra, hogy demokratikus választáson szavazattöbbségre tegyen szert. Itt, ilyen helyzetekben válik különösen fontossá a szabadságjogok, a kisebbségi jogok kérdése és garantálhatósága. Megvannak-e a kisebbségnek is a kulturális, oktatási, politikai, szövetkezési, egyesülési jogai, valamint a szólás- és sajtószabadság. Közép-Európában azért nehéz erről beszélni, mert a határok nem fedik le a történeti-kulturális nemzeteket, s ezért a demokráciák permanensen megosztott társadalmakban kell, hogy kialakuljanak. Itt igen nehéz létrehozni demokratikus politikai közösségeket, hiszen jelen van az etnikai megosztottság. Ezek a társadalmak állandó kisebbségeket produkálnak a politikai színtéren. Ilyen helyzetben kell megteremteni a politikai nemzetet és kell kialakítani egy új, demokratikus nemzeti identitást. Ahol nincs - legalább megközelítőleg - konszenzus a nemzeti identitásról, ott a demokrácia nem fog meggyökerezni. Akkor mindig lesznek olyanok, akiknek állampolgárságát és politikai jogait megkérdőjelezhetik a „nemzettesthez” való nem tartozás alapján. A demokráciát nem szabad összekeverni az etnokráciával. A nemzeti identitás nem-etnikai alapon történő megteremtése azonban nem könnyű dolog: a kommunizmus bukása után az egykori blokk valamennyi föderációja felbomlott. Felbomlott a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia. Ezeknek a társadalmaknak nem sikerült olyan eliteket „kitermelniük”, amelyek érdekeltek lettek volna egy etnikai tudaton felülemelkedő, konszenzusra épülő rendszer megteremtésében a régi föderatív keretek között. Jugoszlávia volt kommunista vezetőcsoportjai számára hatalmuk megtartása volt a legfontosabb, még azon az áron is, hogy etnikai háborúkat robbantottak ki. Egyszerűen a hatalom cinikus „használata” volt ez, nem pedig valamiféle eredendő etnikai gyűlölködés eredménye. A volt kommunista vezetők - mindenekelőtt a szerb Milosevics - felismerték, hogy ha a társadalmat nacionalista-etnicista eszmék alapján mozgósítják, akkor ők, mint „népvezérek” valamilyen hatásos, „legitimációra”, „hitelességre” tesznek szert a félrevezetett társadalom előtt. Számosán vélték úgy, hogy a posztkommunizmus „gyermekbetegsége” a nacionalizmus, és voltak évek, amikor úgy tűnt, a nacionalista eszmék befolyása lényegesen nagyobb lesz. Úgy gondolom, hogy a nacionalizmus átmeneti felerősödése nem független attól, hogy demokrácia és szólásszabadság van, ahol pedig azoknak is joguk van megszólalni, akik antiliberális, vagy netán antidemokratikus nézeteket képviselnek. A szólásszabadság a liberális demokrácia egyik legnagyobb értéke, ezt pedig nem szabad kockára tenni azzal, hogy
