Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma
Juhász Erzsébet • A köd motívuma 19 így az Ady-vers. Szembeötlő különbség viszont, hogy Adynál, nyilván a mitizált költői én-ből következően a ködnek és lápnak, mint az elmaradottság szimbólumának ellentéteként a ködomlasztó reggelre váró költő is jelen van, sőt ő maga a fény: „vagyok fény-ember ködbe bújva” — olvashatjuk a Vízió a lápon című versben. A Krleza-regény festőművésze viszont épp a láp, a mocsár és sár szimbólumának fölfejtésével küszködik. S a fény nem eleve elrendelésként társul alakjához, mint az Ady-vers költői én-jéhez, hanem érzéseinek és tapasztalatainak műalkotásba transzponálódott tudásaként. Erre a „műalkotásra” a továbbiakban majd visszatérünk. Előbb még arról kell szót ejtenünk, hogy az a köd és homály, mely Filip friss hazaélményét átjárja, maga a lét, illetőleg otthon-lét tudathasadtságából következik. Mindannak az összeilleszthetetlenségéből, „pokoli szimultanizmusából”, ami körülveszi. Ez a hasadtság talán mindenekelőtt abból a mérhetetlen távolságból adódik, amely az érzékeny alkotói intellektust a honi elmaradottságtól elválasztja: „Egyik oldalon Filip képei, könyvei, tanulmányai a festészetről, a színek problémáiról, a fény alkotó ösztönzéseiről írt értekezései, a másikon méhkasok, zsuppfedeles kalyibák és a gyorsvonat hálókocsijai! Egyfelől az ő beteges eszméi a nőiességről, mellette pedig kocsisa várja a tengeri szarvasokat. Holmi kövér egyházi főurak, asztmás szerelmesek szerepében, rokettákba és lila selyembe öltözve, akik törvénytelen szolgagyerekeket nemzenek trafikosnőkkel: ezek az élet apró, de romboló hatású részletei. Mind csupa széttúrt hangyaboly, korhadt tetők, rothadt sírok!” S ez a hasadtság fogalmazódik meg aztán a lét egyetemes összefüggéstelenségének és értelmetlenségének élményeként, mint „valami pokoli szimultanizmus Hieronymus Bosch vagy Breughel látomásaiban”: „Meztelen hasak, eltitkolt drámák, beteges gyerekkorok, amelyek hatással vannak az egész életre és negyven évig tartanak, mindez számtalan sok változatban gomolyog, akár a felhőpára, s aztán, egy napon szertefoszlik, mint a köd, és elpárolog, mint az árnyékszék bűze: hatalmas és érthetetlen elterülése valaminek, ami szétfolyt a térben és összefonódott jóllakott óriáskígyóként, amely most saját magát falja és öklendezi, vulkanizálódik a gyantában és bűzben. Az anyag széthulló mozgása, zavarodott forrongása, minden alap és belső értelem nélkül: önmagától és önmagában jár és eltemetkezik, ismét újjászületik, előtör, mint a víz, mint a sár, mint az étel. Öli magát, zabálja magát, emészti önmagát, kiválasztja magát, nyeli magát, mozog és utazik a belekben, az országutakon, a gödrökön, a vizeken! Egyik helyen hervadni kezd, a másikon burjánzik, mint a kóró a szemétdombon, s mindez pokoli dolog tulajdonképpen, de húsból való, erős, és nem lehet belőlünk kiirtani. Nincs egyértelműség, nincs alkotás, hanem minden egy őserdei, mocsaras, pannóniai kilátástalan és sötét kuszáltság.” A Filip Latinovicz hazatérése című regény magas művészi hőfoka mindenekelőtt annak köszönhető, hogy a hazatérés élménye, s benne a honi elmaradottság, egyszóval az egész „ötezer éves sáros Pannónia” Filip belső emberi és festői élménye
