Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma

18

Új Dunatáj 1997. március

nyék, akik két évtized előtt gyalogoltak át a Kárpátokon, ma pedig a magyar irodalmat és sajtót alkotják, a sváb és Rajna menti telepesek középkori tájszólásuk és korlátolt landsknecht világszemléletük megrögzöttségében, mint a feudális habsburgi kaszárnyák altisztjei; mindez olyan kilátástalan, akár a granicsárok, bunyevácok, rácok, horvátok, szerbek, oláhok és cincárok politikai gyűlölete minden ellen, ami magyar. írástudatlan székelyek és tótok, mint kiegyezés-korabeli zsandárok Erdélyben, mongoloidok, palócok, gepidák és kunok, mint az ezeréves alkotmányra büszke régi magyar nemesség jobbágyi, mindezek egymásba gabalyodva és egymást marva, mint valami mérges kígyófészek, a kérdéseknek és problémáknak ebben a tömegében itt érezni az egyéni, lírai tehetetlenséget, s ez Ady Hunniája.”

Krleza Ady-képének legtalálóbb vonása az a mély és feloldhatatlan kettősség, amely a közéleti érdekeltség és tisztánlátás valamint a művészi megformálás megszállott törekvése között húzódik. „Ez a török és kálvinista, sötét, mély, ismeretlen hun világ Ady Endrében egy eléggé zavart, de vadul őszinte bárdra talált - írja Krleza. - Ez a dekadens idegember nem talált kulcsot, mellyel ezt a történelmi titkot felnyithatná, nem talált módot, hogyan lehetne kijutni ebből a káoszból, de a ködben megsejtette maga alatt a vulkánokat, a katasztrófát, s a kikerülhetetlen előtti páni félelmében megírta leglátnokibb megsejtéseit.”

Krleza Filip Latinovicz regényének főhőse huszonhárom évi nyugati nagyvárosokban való tartózkodás után tér vissza szülőföldjére, Pannóniába. A hosszú távoliét mindenekelőtt arra ürügy, hogy frissebb szemmel, érzékenyebb lélekkel élje és gondolja át a szülőföld milyenségét. Ha ezt a szenzibilis festő-hőst összevetjük azzal az alkotó szubjektummal, amely mitizált Én-ként az Ady-versekből elénk áll, igen lényeges hasonlóságokra bukkanhatunk. Hasonló mindenekelőtt a szülőföldilletőleg haza-élményük: „Litvánok, ukránok, veronaiak, pannonok, magyarok, micsoda távolságból, micsoda távoli, felfoghatatlan ködből utazott testük ide, ebbe a dunántúli sárba, hogy itt csússzanak-másszanak apró látóköreikben” - olvassuk az Ady-esszével rímelő sorokat Filip belső monológjaként. S a kérdés is menynyire Adyéval rokon: „Miért akadt ő itt meg a pannon sárban, mit vár és miért nem mozog?” Filip hazatérés-élményének egyik sajátsága éppúgy a honi elmaradottság, mint ami Ady magyar ugarára oly jellemző. S ebben az elmaradottságban nincs folyamatosság és fejlődés, „itt fekszik az ötezer éves sáros Pannónia”, és „mindent elnyelt a súlyos, sűrű, pannónia köd”.

Megfigyelhetjük, hogy mind Adynál, mind Krlezánál a köd, a mocsár és láp, s Krlezánál leggyakrabban a sár ennek a fejlődésképtelen elmaradottságnak a szimbóluma. A sár motívuma Krlezánál olyan ősmotívumnak számít, mint Adynál a köd. S jelentése mindenkor önmagán túlmutatóan szimbolikus és metaforikus. „Mindez olyan ostoba és mocsaras, mint Pannónia” - állapítja meg egy helyütt Filip Latinovicz. „Rémek között, gomolygó ködben / Elszürkül minden itt a lápon” -