Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Pályázati felhívás
A napfény kioltott nyelvecskéi végigtáncoltak a sövényen, s ahol megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik. A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat, s a Vér Klára arca pirosodik tőlük. Észreveszik... hogyne... az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést is. Szóba rakják... hogyne... s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz. De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen össze azt a sötét felhőt, egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére. Kisuzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. De ’iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette Szent Mihály lovát. Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölnivaló meg az őrlő. Harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája. Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akácfa virága a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla... Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné. — Hallod-e, Vér Klári... Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak hagytál... — Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban - felelte Vér Klári sértődve, s hátat forított Jánosnak. A köpcös, zömök legény eléje állott, s szép nagy szemei mámoros fényben égtek. — Ne menj be. Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel, elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarját a padlásról. — Akár kettőt. — Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra - suttogá, s szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az egy szótól. - Adj egy csókot, Klára! — Egy felet se, Gélyijános. A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok. Fölszakadt a sóhajtás a Gélyijános melléből: — Verje meg hát az Isten azt a csillogó veres hajadat, mely a nyugalmamat megint elsöpörte. Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi könnyezést. János ott is megpillantotta. — Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? - kérdé fojtott gúnnyal az ablakhoz lépve. — Nem lesz az csak derce - vágta vissza csintalan mosollyal a molnárné. — Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a fele már megvan. 3