Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Pályázati felhívás
Ajkaiba harapott Gélyi János, s zavartan hebegte: — Hát a másik fele? — Egy-két óra alatt az is meglesz, s mehetsz isten hírével. — Hanem addig legalább eressz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet, fázom. Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn... hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli: — No, gyere be hát, ha szépen viseled magad... Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne Őrölnék hamar azt a búzát! Gondolt valamit, s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva. — Te, Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő, és meg nem mozdul reggelig. — Hűm! De mikor annyi vizünk van! — Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyűjteni kell, s ereszd le a zsilipeket. A pörgettyű meg a pitié zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri mégis megértette. — Uhüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton... — Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dophányzacskómat is. — Szurkálóval, acélostul? — Mindenestül. Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása, s kijön, megindíttatja? Senki sem jött sokáig. Egyszerre a gyertyavilág is elaludt bent a szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna egyet egy kulcs a zárban. Gyuri vigyorogva húzta szét nagy száját, kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődnék a fekete éjben. Nagyon meggyűlt a víz éjjel táján a malomgátnál, a amint a két sziklás hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki, zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán meggondolta magát, s szép csendesen visszafordult. A hold most bukkan ki, s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén. A szél fölsüvít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet - s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket, s gúnyosan suttogják: fölfelé folyik a bágyi patak!... 4
