Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - SZEMLE,KRITIKA

84

Ú; Dunatáj 1997. május

ellenhatásként már korábban kibontakozott - egyszerűsödési tendencia, amely egy klasszikus értékrend fokozatos térhódítását eredményezi. Ebben a törekvésben természetesen nem a múlt századi stílusirányzathoz való visszatérés fogalmazódik meg, hanem a modern kor követelményeit szolgáló kifejezésmód megvalósítása a cél. (A versforma megválasztásában azonban meglehetősen sokan nyúlnak vissza példákért a görög és római költészethez.)

Kocsis László pályáján is nyomon kísérhetjük a hagyománykeresést és a szentferenci világszemlélethez és eszmerendszerhez való kötődést, és ezzel párhuzamosan az avantgarde-hatás elmúlását érzékeljük munkásságában. Lírája fokozatosan az egyszerűsödés és klasszicizálódás felé fejlődik.

A monográfiából megtudjuk, hogy Kocsis László mérhetetlen olvasottsáőával és saját írói leleménnyel s a meg viruló népi nyelv elegyítésével - amelynek hatása csak későbbi költői korszakában alkotott művein érződik erőteljesen - létrehozza a maga saját előadóművészetét, mely tehetségének és szuverén alkotó-teremtő erejének próbaköve, mely talán Kosztolányi franciásan metszett mondataira emlékeztet. Törekvése is az, mint elődjéé: a stílus közérthető világossága. A nagy példakép azonban nemcsak pozitívumaival, elévülhetetlen erényeivel hatott rá, hanem túlzásaival, fogyatékosságaival is. Kocsisnak a Kosztolányiéval vetekedő virtuozitása, briliáns rímkészsége helyenként - éppúgy, mint mesteréé üresjáratban dohogott:

„Vén zárdakórus kar-imája,

Arany kehely hűs karimája...” (Nekem minden)

„Nem akarok bántó lenni, de kimondom - amit a költészetével foglalkozók még ki nem mondtak -, hogy ez a nyelvi lelemény olyan bizarr rímhasználatra ragadtatja, amely versbe sem, de főleg tárgyához, témájához - a papszenteléshez - nem illő: „... arcra hullva /.... mint a hulla”. Az az érzése az olvasónak, hogy a vers vagy a versrészlet csak a rím kedvéért született. De azt sem hallgathatjuk el - mert ez is legalább ilyen nagy hiba -, hogy ez a két sor így: képzavar. A halott ugyanis „kiterítve” tehát egész más helyzetben van, mint azok a kispapok, akik a püspök előtt „arcra hullva” várják pappá szentelésüket. Még nem is szigorúak, csak következetesek vagyunk, ha a versszak záró sorát is képzavarnak minősítjük: „Lelkűket a Lélek beárnyékolja.” A költő (különösképpen, mivelmég papköltő is) nyilván nem erre gondolt, hanem éppen az ellenkezőjére, arra, hogy a Szentlélek ereje lelkűket megfényesíti, besugározza, de adott volt az előtte való sor: „Árnyat ernyőz püspök, papok karja,” s erre kellett a záró sort megalkotnia, rímeltetnie. Kocsisban a gondolkodóval és a kritikussal szemben a művész kerekedett felül, de művészete szenvedte el a csorbát. Láng Gusztáv két lírai Kocsis-remekmű elemzése kapcsán mutatott rá a költőnek ezekre a gyengéire. (Láng Gusztáv: Szent Ferenc ministránsa; Pedagógiai írások, 1991. 31-35. 1.)