Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám - Juhász Erzsébet: A köd motívuma

Juhász Erzsébet • A köd motívuma

15

vészi értelmiség Párizstól Pétervárig tipikus útjára, a szecesszióra, melyet nem szűkén: művészi stílusirányzatként, hanem tágabban: a közéletből való kivonulásként, magatartásként értelmezek. (...) Ezt a szecessziót az uralkodó burzsoáziától eltávolodott, kereteiből kihullott értelmiség politikaellenes lázadásának foghatjuk fel, az elfogadott elidegenedés létformájának vagy a rossz közérzet és létszorongás »lereagálásának«.”

Ady Endre és Miroslav Krleza köd-, láp-, és sármotívumának egybevetése több okból is nehéz. Elsősorban azért, mert más-más műfajú művekről van szó. Időbeli távolság is nehezíti. Krleza Filip Latinovitz-regénye csaknem húsz évvel Ady verse után, 1930-ban íródott. Kétségtelen azonban, hogy a hazai elmaradottság körülményein csaknem húsz esztendő vajmi keveset változtatott. Két körülmény ígérkezik mégis jó kiindulópontnak. Ady esetében az, hogy nála „Az ihletrendszer középpontja az Én; létformája a dráma. »Góg és Magóg fia vagyok én.« A nyomorult, leszelt kezű nép helyett előlép a megsiketített énekes, Vazul: népe helyett és nevében maga a költő. S amit előtte legföljebb költői elbeszélésnek vagy allegóriának írtak volna meg, kívülről szemlélve, azt 8magára veszi, magába éli, saját drámájába olvasztja, és mint saját drámájának jelenlétét játssza el, bemutatkozva, föllépve a maga kollektív Énjével a világ színpadára.” S ez az a döntő mozzanat, mely esélyt ad a Krleza-regény és Ady Vízió a lápon című versének összevetésére. A Filip Latinovitz hazatérése című Krleza-mű ugyanis ugyancsak egy művész, ez esetben festő élményeit és tapasztalatait foglalja össze a hazáról. A hazát Filip Latinovicz szinte szakasztott olyannak látja, mint Ady a magáét. A Vízió a lápon című vers második strófája így hangzik:

„Rémek között, gomolygó ködben Elszürkül minden itt a lápon,

A lelkem villan néha-néha,

Szikráit a rémekre hányom S hogy el ne ízzék, hogy legyen:

A szürkeségből néha-néha Kidugom büszke, nagy fejem.”

Filip Latinovitz pedig a következőképp töpreng a honi tájról: „Rothadt az élet ezekben a sáros gödrökben Kostanjevec körül, kizöldellt, mint a mocsár, és poshadt, mint a sáros víz, melyben bomlásnak indultak az elmerült tárgyak.” Vagy egy más helyen: „Miért akadt ő itt meg a pannon sárban, mint vár és miért nem mozog?”

Említettük már, hogy Krleza Ady-esszéje számtalan pontos megállapítást tartalmaz, de ugyanakkor szembeötlő túlzásokat és tévedéseket is. Ahhoz, hogy a két szerző köd-, láp- és sármotívumát helyesen értelmezzük, nem lesz érdektelen kitér-