Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - SZEMLE,KRITIKA
74 Új Dunatáj 1997. május tikus adatolása vagy általánosítása megtörténne. Kukorelly ezért bíz olyan sokat az idézeteire: a kiemelt sorok, sortöredékek ugyanis egy hihetetlenül jószemű, érzékeny irodalmár találatainak mutatkoznak. A citátumok és az ezeket környező kommentárok stiláris feszültsége pedig valóban komoly hatóerejévé válik ezeknek az esszéknek. A módszerből következik az is, amit az (első) Morosus című egységben végez el az író: itt ugyanis arra tesz kísérletet, hogy megkíséreljen immár történeti távlatú - sőt, irodalomtörténeti értelemben kanonizált - szövegekhez (pl. Szabó Lőrinc, Kassák, József Attila, Déry verseihez) hangsúlyozottan kritikai nézőpontot találni, ami ebben az esetben egyfajta recens kritikusi magatartás fikcióját is jelenti: a kérdés arra irányul, hol is rontotta el a szövegét az adott szerző? Ennek az ad jelentőséget, hogy ugyanez a cím jelöli a Csengey-regényről (Találkozások az angyallal) írott bírálatot is - tehát a kritikusi magatartás stiláris-retorikai összetevői látványosan azonosnak mutatkoznak különböző történeti indexű szövegek esetében is. Kukorelly viszonya az irodalomhoz ilyenformán nem egy lezárt szövegmennyiséghez kapcsolódó tudás és tapasztalat készletszerű birtoklásának látszik; az író arra mutatkozik képesnek, amelyre igen kevesen: dinamikusan képes bemutatni a mindig újraolvasó és újraértő befogadás - sok esetben inkább csak deklarált, de kevéssé gyakorolt - mechanizmusát. Természetesen a kötetben ez írói technikaként érvényesül, s nem teoretikusan megalapozott értelmezői módszerként. Éppen ezért nyilván nem lenne helyes túláltalánosítani sem: Kukorelly esszéi inkább dokumentumai az olvasás folyamatának - noha erősen köthetők bizonyos elméleti belátásokhoz is -, ám nem kínálnak követhető modellt az értekezőprózának. Voltaképp itt egy rendkívül következetesen kimunkált nyelvhasználat és stiláris regiszter újbóli próbára tétele történik meg: az esszé áthasonítása a Kukorellyre jellemző, alapvetően lírai érdekű világlátás kifejezésére. S bár nem lehet eltekinteni attól, hogy ezek a szövegek folyamatosan készültek - erre emlékeztetnek a gondosan és napra pontosan kitett dátumok - , a kötet mégis több, mint egyszerű összeillesztése a korábbi szövegeknek. Kukorelly átíró, korrigáló módszere itt is megfigyelhető, ha összevetjük a kötetbéli szövegállapotot a korábban publikált változatokkal. Ahogyan az előszó utal is rá: ez a könyv „utólag” készült. A klasszicista szövegalkotási módra jellemző átírás folyamatát pedig maga a kötet tematizálni is képes: az utolsó szöveg ugyanis a módosítás, törlés legújabb médiumát, a számítógépet tárgyazza. Ennek kapcsán mondatik ki a kötet néhány kulcsmondata is: „Javítani a legjobb. Az egész dologban a javítgatás, ami egy mánia. Az van, hogy lehet a hibának kifejezetten örülni, találsz egyet és örülsz neki, kijavítod, úgy, hogy nem áthúzod, levakargatod, kiradírozod, befested, nincs vagdosás, radex, ragasztgatás, hanem kiütöd. Delete.” (234.) Az újraírás, amely javításnak minősül, a világ elrendezhetőségét állítja; a hiba megtalálásának heurisztikus élménye pedig visszautal az irodalom-felfogás lényegéhez, a szőve-
