Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Penavin Olga: A szlavóniai magyarok nyelve
66 Ú; Dunatáj 1997. május ja. Nyelvük, hagyományaik vonzzák a kutatókat. Kutatott itt többek között Szarvas Gábor, Balassajózsef, Hoblik Márton, Garay Ákos és Kórógy ihletett kutatója, D. Bartha Katalin, majd Bónajúlia, hogy csak a nyelvészeket említsem. Magamról csak azt mondhatom, hogy az ő nyomdokaikon haladva próbáltam megmenteni e gazdag, ősi „lelőhely” anyagi és szellemi örökségét, közölve mindezt a számtalan tanulmányban, de főleg a szlavóniai magyarság néprajzi lexikonává terebélyesedett, nyelvészeti céllal készült Szlavóniai-kórógyi-szótár három kötetében. E szótárban jelen van az NR. jelzés alatt szereplő néprajzi vonatkozás mellett a kódexek korát, nyelvét idéző, felbecsülhetetlen értékű nyelvjárás, annak változásai a változott körülmények hatására, de kiolvasható a szótárból a szókincs egyfajta gazdagodása, ugyanakkor szegényedése is, a szomszédos más nyelvű népek hatása, alaki, hangzásbeli és felhasználási módok, szerkezetek sajátságai, megvalósulási formái, s az újabban tapasztalható köznyelvi megvalósulások beszüremkedése okozta változások is. De milyen is volt ez a nyelv a XX. század 50-60-as éveiben, a magunk gyűjtésének kezdetén? Még akkor is és később is diftongáló nyelvjárásról van szó. Szarvas Gábortól kezdve minden gyűjtőnek sok fejtörést okozott a diftongusok pontos (?) lejegyzése, aránylag pontos visszaadása. Szerintem még mindig nem találtuk meg a pontos visszaadást, a kiejtett hang írásos képét, noha több próbálkozás történt. A nyelvészeti szakirodalomban az a vélemény alakult ki a sok éves, évtizedes kutatás, feljegyzés nyomán, hogy egy sok archaikumot megőrző nyevjárásról van szó, amely olyan, mintha használói a kódexek nyelvén szólalnának meg. A régebbi kutatók megemlítették, hogy az életkor szerint azonban különbség van a használatban, mert egyes jelenségek inkább az öregek nyelvében őrződtek meg, másokat viszont a fiatalok használnak. Garay Ákos, a Kisfaludy Társaság kiküldött kutatója fedezte fel, az általános nyelvészeti szempontból is fontos, még akkor 1906-táján funkcionáló női nyelvet. A XIX. század második felében, a XX. század elején e 4 szlavóniai községbe eljutott kutatók egy monolitikus, statikus nyelvjárásról számolnak be. Az 50-es, 60-as, 70-es évek szemléletváltozása, a regionális köznyelvűséggel való foglalkozás eredményezi annak a fontos ténynek a felismerését, hogy a nyelvjárás nem megkövült, egységes, mindenkitől ugyanúgy, azonos módon használt jelrendszer, hanem egyéni és közösségi változatokban, megkülönböztethető rétegekben élő és funkcionáló jelek rendszere. Ezt a dinamikusságot a történeti és a szinkron vizsgálatok is bizonyítják, hogy csak a diglossziát, az anyanyelvi kétnyelvűséget majd a bilingvizmust említsük (lásd Fényes Elek: rácmagyar nyelv!), vagy említsük a nyelvi rétegződést (bázis nyelvjárás, archaizálás, neologizmusok, nyelvjárási, de nagyobb fokú köznyelvi kettősség-normatív változásokkal, teljes köznyelvűség). Ez azt jelenti, hogy a nyelvjárás változása nagyobb időközökben vizs
