Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Olasz Sándor: Lélektaniság és személyesség a Timár Virgil fiában
28 Új Dunatáj 1997. május rát, többrétegű jelentést is visszhangozzák, átalakítva s talányosán sugározzák, mely az ősműből vagy az érintett kulturális hagyományból származik. Előttünk vibrál egy egész kultúrkör szédítő mélységű tartománya, az ősi történethez kapcsolódó mítoszok, a »toposz« tartalmi gazdagsága, nyílt és rejtett összefüggései.”13 Minden ilyen mitologizáló parafrázis poétikai jellemzője, hogy az „ősmű” elemeiből új egységet teremt, de az eredetire folyamatosan visszutal. Irodalom irodalmat generál, s ily módon Babits felfogása is jelentősen eltér a „valóságtükröző” eszménytől. Gérard Genette hypertextualitásnak nevezi azt a kapcsolatot, amely egy B szöveget (hypertextus) - nem kommentárként - egy korábbi A szöveghez (hypotextus) kapcsol.14 A hypertextus tehát egy korábbi szövegből jön létre egyszerű vagy közvetett transzformációval. A Mythológia és az Odysseus és a szirének nyilvánvalóan közvetlenül utal az eredeti történetre, a szerző még a neveket sem változtatja meg. A Tímár Virgil fiában Babits közvetlenül nem idézi föl ugyan az eredeti mitológiai történetet (az ógörög színtérből is századfordulós kisváros lesz), de enélkül (és a Mythológia c. novella nélkül) a regény nem volna olyan, amilyen. A Tímár Virgilfia úgy emlékeztet a mitológiára és a Mythológiára, hogy nem beszél róluk és nem idéz belőlük. A novella és a kisregény pedig ugyanannak a hypotextusnak a két hypertextusát képviselik. Heraklesra és Hylasra nem utal közvetlenül a Tímár Virgil fia, utal viszont a Vergilius Aeneis-ébői ismert Didó és Aeneasra. Már a regény elején megtudjuk, hogy Tímár gyakran forgatja „kedves Aeneis”-ét. („...az isteni vales, akiről Virgilünk azt szokta tréfásan mondani, hogy az ő védőszentje. Szerette ezt az ünnepi és gyengéd énekest, aki a klasszikus művészet minden pompájával már majdnem keresztény tud lenni, s a Történet nagy suhanása mögött meglátja a természet csöndes szépségeit, megérzi a tárgyak néma könnyeit...”) Tímár az elhagyott Didó halálát leíró részt lapozza föl. Anticipatórikus hely: metaforikus szinten Tímár magányos öregkorát vetíti előre. Az sem véletlen, hogy a másik jelenet, amit megkeres, az a tűzvészben kisfiával menekülő Aeneas képe („görcsösen kapaszkodik a gyermek a hős kezeibe”). Egyetlen metafora sincs a részletben, a vergiliusi események és a regénytörténet közötti analógia mégis metaforikussá teszi a szöveget. Itt valóban a szőkébb értelemben vett intertextualitásról is beszélhetünk: hogyan működnek az idegen szövegek (ez esetben szó szerinti latin nyelvű Vergilius-idézetek) a másik műben? A regény utolsó oldalain Babits az Aeneis IV. énekének szituációját eleveníti föl. Aeneas útra készül, Didó meg álmatlanul tölti az éjszakát. A férfira gondol, de habozik szerelmét bevallani. Gyermeke nincs, s emiatt városának, Karthágónak a jövője is bizonytalan. Aeneas Didó átka ellenére is elindul, távozása után a királynő máglyát rakat, s nászágyukon elevenen elégeti magát. Tímár Virgil történetében
