Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - Olasz Sándor: Lélektaniság és személyesség a Timár Virgil fiában

26

Új Dunatáj 1997. május

nes erő...” - közli az elbeszélő, s finoman még arra is utal, hogy Pistával mintha a női princípium költözött volna be Tímár életébe. „ Mintha egy nő feküdt volna a pamlagán” - gondolja, amikor az elárvult Pistának átmenetileg saját szobájában ad szállást. Hogy ebben a helyzetben nemcsak a sorsa megoldatlanságát érző ember tragédiája van benne, hanem a mindenkori nevelő csalódása is, arról Németh G. Béla ír említett tanulmányában. Az önállósodó ifjú életében törvényszerűen érkezik el az a pillanat, amikor szuverenitását épp azzal próbálja bizonyítani, hogy nevelőjével fordul szembe.

Timár Virgil személyiségében már nem egyszerűen a puszta mélylélektani tudatkettőzést {A gólyakalifa, 1916), hanem azt a mélyen átélt ontológiai szemléletváltást kell látnunk, amelyre néhány évvel később Kosztolányi Aranysárkányában találunk példát. Novák tanár úr is identitászavarban szenvedő, megbillent életű ember. Mindketten azt érzékelik, hogy megbomlik az én szubsztancialitása, s ezt az elbizonytalanodási folyamatot kivételesen nehéz írói feladat olyan figurákban megmutatni, akik „tartásos”, a formákra olykor kínosan ügyelő emberek. A krízis Kosztolányi Novák tanár urát az életből dobja ki, Babits Timár Virgiljét a cella - korábbinál is reménytelenebb - sötétjébe kényszeríti. Abban, ahogy Babits hősének lelki autarchiáját, nemes különállást megformálja, kétségtelenül benne van a Flaubert-regény poétikája. Babits a freudi elméletet kamatoztatja, de a jó (adott esetben a szeretet) elfojtásának Erich Frommtól ismert elemzése is fölsejlik.

A regény történésdimenziójában események puszta időbeli egymásutániságát közli az auktorális elbeszélő, aki inkább fiktív tanúja Timár csöndes tragédiájának, tudása csak ritkán emeli a hős fölé. Önálló megnyilatkozásokra alig nyílik lehetősége, általában objektív, visszafogott, szólamából csak néha lógnak ki olyan - kissé avitt - mondatok, mint a következő: „Ah, milyen rideg, magányos este s álmatlan éj várrá!” Olykor a mindentudó elbeszélő szerepét fölvéve szól ki az olvasóhoz: „Sietek megmondani, hogy a levelet Vágner Lina írta...” Az elbeszélő kiegyensúlyozó nézőpontja azonban többnyire megvan: egyszerre biztosítja a bepillantást Timár Virgil tudatműködésébe és ugyanakkor néhány erőteljes vonással teremti újjá a magyar regény jól ismert kronotoposzát, a magyar kisvárost.

Babits kevés elemet használ föl a világteremtő folyamatokból, a hangsúlyos lélekábrázoló szándékkal magyarázható, hogy szelektálja az élményeket, kevés szereplőt mozgat. A cselekmény szerteágazó, s ami történik, az is egy tudaton szűrődik át. A Timár Virgilfia a sűrítés, tömörítés, redukció mesterműve, arányossága, ökonómiája André Gide kisregényeire (például a Pásztorének re) emlékeztet. Timár „világtól elszokott csigaéletében” - a kompozíciót is meghatározó módon - Juhász Erzsébet pontos megfigyelése szerint egymásnak feszülő tartalmakat ütköztet Babits: „Timár érzelmeinek kibontakozása és elmélyülése a csigaház spirális vonalának kívülről befelé haladó útjára emlékeztet, minthogy fokról fokra mélyülő befe-