Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - Olasz Sándor: Lélektaniság és személyesség a Timár Virgil fiában

24

Új Dunatáj 1997. május

prózát már nem lehet jellegzetes élményesztétikai fogalmakkal körülírni, mert nem az a célja, hogy a világot „valószerűen” leképezze. A Babits-regény egészében nem metatextuális regény, nem tartalmaz távolságtartást és önreflexiót. Viktor Zmegac szavaival inkább „apszichogram felé való törekvés jellemzi, és olyan jelenségek irodalmi megfelelői után kutat, amelyeket a pszichológiában »tudatáramlásnak« neveznek.”4 Ugyanakkor a tudatregénynek ez a változata rengeteg metanarrációs elemet tartalmaz. (Erről később bővebben lesz szó.)

Babits prózáját Halász Gábor nevezetes tanulmánya (A regényíró Babits Mihályról) óta az önfelszabadítás, az írói személyesség példájaként szokás emlegetni. „Hogy látva lássák, idegen emberekről kezdett szólni” - írta Halász. A Tímár Virgil fia (1922) hősének „asszonytalan életét” és mentalitását Babits valóban belülről ismerhette. „Fölényesen gondolt az életre, mocskára és csodálatos szenvedélyeire árnyékos és boldog cellájából.” „...Nem jobb nevelő-e a világra csakugyan ez a műveltíró, ez az előkelő és elegáns ember, mint ő, a járatlan és elvonult szerzetes?”6 Az elbeszélt monológok ilyen és ehhez hasonló részleteit olvasva akár azt a kérdést is föltehetjük, hogy ki mondja ezeket egyáltalán. A névtelen elbeszélő? Vagy Babits, az író, akinek akár személyes tapasztalata is magyarázhatná az elmondottakat? „Sosem fogjuk megtudni - válaszolná erre Roland Barthes -, azon érthető oknál fogva, hogy az írás lerombol mindenféle hangot, minden eredetet. Az írás éppen e semleges, e kompozitum, a mellékösvény, amelyen át szubjektumunk elillan, a fehéren-fekete, amelyben minden személyazonosság feloldódik, s mindjárt elsőként az írói test azonossága.”7 A szerző szükségképpen belép „saját halálába”, ha valamit különösebb érdek, valóságjobbító szerep nélkül elmesélnek.

Amit a Tímár Virgil fia narrátora elmond, az nagyon röviden összefoglalható. Tímár Virgil, a cisztercita gimnázium öregedő paptanára magához vesz egy árva diákot. Neveli, vigyáz rá, s egyre jobban ragaszkodik fogadott fiához, Vágner Pistához. („... ő oly örömmel kísérheti ennek a fiúnak ébredő eszét, talentumát, mint valami ritka virág kinyílását.”) Tanári volta sem akadályozza: „Mint a vértes vitézt a vaspáncél, ha ölelni akar.” Ám váratlanul föltűnik az igazi apa, Vitányi, a frivol, nagyvilágias író. A fiú válaszút elé kerül; nem egyszerűen arról van szó, hogy a lelki vagy a vér szerinti apa között kell döntenie. A tudással, a szenvedéssel vagy az életet fölénnyel uraló, bár kétségtelenül felszínes férfi szerepével azonosuljon? A fiút vonzza a kaland, a könnyedség. Az a kíváncsiság, ami egyébként Tímárban is megvolt eredetileg. A tanárról közli az elbeszélő: „Oly tapasztalatlan volt ő a világban! Életről, szerelemről, rossz nőkről olyan naív fogalmai voltak - maga is érezte!” Tímár kezdetben próbálja eltakarni Pistát „a kaland medúza-szemei” elől. Amiről a városka lakói suttognak (Pistának valójában Tímár az apja), talán még tetszik is neki. Vitányi szavai azonban elevenbe vágnak: „A jó pedagógust mindenért kárpótolja egy fiúcska hálás szeretete; nála minden pedagógia érzésekké szublimálódik -