Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 2. szám - Olasz Sándor: Lélektaniság és személyesség a Timár Virgil fiában

Olasz Sándor • Lélektaniság és személyesség a Tímár Virgil fiában 23

Olasz Sándor

LÉLEKTANISÁG ÉS SZEMÉLYESSÉG A TÍMÁR VIRGIL FIÁBAN

„A művészet lényegéről lehet többféle vélemény, de kétségtelenül: minden művészet elhitetés is. Amíg a regényt olvastam, a regény életét legalábbis annyira valóságosnak kell élnem, mint a játszó gyermek a játék életét. Ez a mű elbeszélésének egyik elmaradhatatlan feltétele. Szerzőnk ezen a téren nemes ráadással ajándékoz meg. Ha már teljesen képtelen életet látni, életet adni és életet hirdetni: hát megmutatja, hogy nem is akar. És mindegyre megmutatja. Átveszi Beniczkyné Bajza Lenkétől és társaitól azt a kellemetlen fogást, hogy az elbeszélését mindegyre megszakítja, s a maga regényírói mechanizmusát zörgeti az olvasó orra alá.” - Szabó Dezső hírhedt írásában, a Halálfiairó 1 szóló pamfletben olvashatjuk a mimetikus, természetelvű esztétikára olyannyira jellemző megállapításokat. Ebből a nézőpontból Babits regényében „szürkén omló elbeszélt pszichológiává!’ válik minden.1 Még a nyelvi kifejezés is valóságidegennek minősíttetik. Pedig Szabó Dezsőnek látnia kellett volna, hogy Babits a „nagyrealista” módszer, a nemzedék- és családregény számtalan elemét megtartja. Igaz, nem a cselekmény hordozza a mondandót. A Proustra jellemző alakfelfogás, a „versen nevelkedett próza” (Sőtér István) mind-mind arra mutat, hogy Babits regényírói műhelyében fordulat érlelődik. Babits mintha a Szabó Dezsőéhöz hasonló vádakra is válaszolna Új klasszicizmus felé c. esszéjében (1925): „Rajzolni a világot és benyomásait, húsosan-életesen, hívencsúnyán, ahogy van és hozzátétel nélkül: ez volt soká az író egyetlen ambíciója. Miért érzik ezt az irodalmat ma mind többen és többen az egész világon fölöslegesnek, korlátozottnak, zsákutcának? Mert az eszközt tette céljává, s üres művészet lett, mondanivaló nélkül.

Eleinte volt mondanivalója. Eleinte léte maga mondanivaló volt: a természet előtti áhitat és alázat kifejezése.” Babits úgy látja, hogy a naturalisták fiziológiai regénye után a „lelki regény” hódít tért, amely nem azonos a sematikus és analizáló lélektani regénnyel. „A lelkiséget a maga elemezhetetlenségében, oszthatatlan feszültségében és mélységében látni, s nem többé testi és téri analógiák szerint...”2 Az európai irodalom történetében Proustról mondja, de a maga regényszemléletére vonatkoztathatóan: „Mikroszkopikusan szemlél. De a belső valóság mikroszkopikus. A lélek dimenziója nem székében vagy hosszában, hanem a mélység irányában terjed.” A drámát azért látja a regénynél válságosabb helyzetben, mert „a regénynek könnyebb volt túlmenni a látható és egysíkú világon. Titkos mélyekbe fordíthatta a figyelmét: a láthatóról a láthatatlanra és a tudattalanra”.3 Ezt a fajta