Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Fried István: Puskin és Baka István sellője
18 Új Dunatáj 1997. május értelemben, azaz tárgytörténetileg a szirén-sellő-hableány történetekhez, különös erővel pedig (s ezt éppen az orosz nyelvben-kultúrában kalandozó költő tanúsítja) Puskin verséhez. Ha ott a kisgyermekek éltetik a regét, Baka tizenhétéves énje szexuális ébredésének rajzával hozza a tárgy újabb változatát. Ami Puskinnál kétséges, Bakánál megneveztetik: „Elképzeltem...”; s ezzel eleve a „lehetséges”, szinte az imaginárius terébe utalja a továbbiakat. Baka mintegy kamaszábrándjának segítségével lép be egy tárgytörténeti (Stoffgeschichte) sorba, hangsúlyozván a kitörni készülő, de egyelőre csak a képzeletében kitörő, így még mindig rejtőzni kényszerülő ösztöniség rábukkanását saját szimbolikus történetére. Ebben a históriában kaphat címszerepet a kísértő sellő. A külvilág elhalványodik, hiszen a csábítás nem onnan érkezik; a tudatalattiban ezidáig szunnyadt vágy kivetüléseként „áldja meg” a sellő „kéjjel” a kamaszt. Az áldást nem egyszerűen a szakrális szókincsből átemelt kifejezés, nem csupán költői kép, hanem a deszakralizálódás jelzése is. Igaz, a kéjjel nem a sátán csábít bűnre tisztaéletű ifjút, a kéj nem ősbűn, de még csak nem is halálos vétek, hanem „földi szenvedély”, amely kitölti majd az élet egészét. A kéj áldásként azonban nem eredményezhet idillt, felhőtlen boldogságot. Ama tudatban kísérti meg Erosz a Sellő-szonett lírai hősét, hogy egész életén uralkodni fog, mindaddig, amíg Thanatosz megkéri a sellő megáldotta kéj árát. Ha a tó partja az első sellőlátomás színhelye, az egyes szám első személyű elbeszélő életében „tó lesz minden éjjel”. A térből eképpen válik idő, éjszakai utazás, vagy út az éjszakába, Puskinra utalva, de magán mitológiáját is megfogalmazva. Ebben a személyes mitológiában az időszámítás a kozmoszhoz igazodik, méghozzá a tudatalatti világteréhez (amely itt csak igen távoli rokonságban áll Rilke benső világterével), amelybe alá kell szállni, hogy Erosz ajándékával élni tudjon a lírai hős, ami egyben annyit is jelent, hogy felkészülten várja Thanatoszt. A Sellő-szonett egyes szám első személyének tudatalattijába szorult vágyak tudatosulnak, formává alakulnak, adott esetben szonetté, elbeszélhetővé, költészetté válnak. Az elbeszélés egy beavatódás histórikumával szolgál: a képzelet megindította eseménysor fokozatosan kap alakot, a vers végére létlehetőségként saját történetet. Ha Puskin ezt a történetet a szimbolikusba, a regébe növéssel csengeti ki, Baka a személyessé, autentikussá lett mítoszáról szól, szenvedélye egyben titka, a maga legvalódibb énje, de az eredetre, a kezdetre, az ősire, az egyetemesre utaló, szép szavával szólva: „vízmélyi”. A sellő-történet révén a görög mítoszokba vesző, de evilági, földi, a pillanatban élő, individuális is. Baka már Freud és Jung, Kerényi Károly és Vjacseszlav Ivanov után alkotta meg a maga változatát, amely mellőzi az epikai vonatkozásokat, az eseményt nem esetlegességében, hanem egyetemes tudati tartalmában megragadva. Az önéletrajzi hitelesség olyan líraiságnak lesz-lehet segédanyaga, amely a tudatalatti mozaikok tudatba nyomulásával, a tudatossá válással a személyesben rejlő világszerűt artikulálja.
