Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Köztünk voltál, Baka István - Baka István szüleivel beszélget Töttős Gábor
Baka István szüleivel beszélget Töttős Gábor 11 mit. Nyolcadik év végén aztán telefonált nekem, hogy „agyonvágom a fiadat, de ha holnap be tud jönni, és az egész nyolcadikos matematikából tud felelni, akkor megadom neki a négyest, hogy ne rontsam a bizonyítványát”; mert a többiből mindenből jó jegyei voltak, különben kénytelen lesz kettest adni. Akkor egész éjjel fent voltunk, átvettük eleitől végéig a matematikát, másnap délelőtt bement. Dél felé olyan huncut mosollyal jelent meg nálam: tudtam. Nem akart matematikával foglalkozni... A gimnáziumban is azzal volt probléma. Ő oroszos osztályba járt, a Molnár Marika első osztálya voltak. A Marika irult-pirult az évnyitón a gyerekek között, nagyobb zavarban volt, mint ők, de nagyon jó osztályfőnök lett. Ráérzett arra, hogy kinek, mit, hogyan kell megengedni, kiben mi az, ami ér valamit, amiben tehetségesebb. A gyerekek hat napon át két-két órában tanulták az oroszt. Amikor István először harmadikban részt vehetett a tanulmányi versenyén, akkor csak azért lett ő a második, mert azt akarták, hogy az így első helyezett negyedikesnek biztos legyen a felvételije. — Hát István, te még jövőre is ráérsz első lenni... Az is lett. Már ekkor is olvasott orosz könyveket, persze, csak ami megjelenhetett. A szamizdatot később kapta Leningrádban. Az orosz irodalmat meg Gorkijt be tudtam neki szerezni Pesten, a Szovjet Kultúra Házában, a kollégák is hoztak. T.G.: — A gimnáziumi évek alatt kezdettől szerette az oroszt? Anya: — Hát nem tanítottak franciát, nem tanítottak angolt, s én tudtam neki néha olyan könyvet is szerezni, ami nem volt pártos, vonalas. Akkor kezdett egy kicsit belemélyedni az orosz irodalomba, s ugye Tolsztojtól, Dosztojevszkijtől is olvasott eleget, mert azokat meg tudtam neki szerezni. Hogy aztán az én belügyi barátaim hogyan szerezték meg azokat, azt én nem tudom. A Háború és béke nem volt betiltva, a Kreutzer-szonáta sem. A Karamazov testvérek sem. Én ugyan nem tudtam, mi van ráírva, mert mi németül tanultunk... T.G.: — Hogy nézett ki István egy napja, amikor gimnazista volt? Anya: — Reggel felkelt, összecsapta magát. A cipőjét kipucolni, azt nem szerette, azt nekem kellett csinálni. Megigazítani rajta a pulóvert, az ingnyakat, mert az állt össze-vissza... T.G.: — Ez mellékes volt az életében? Anya: — Őt a külsőségek abszolút nem érdekelték. Nem is vette észre. Volt úgy, hogy elment hazulról, egy barna és egy fekete cipő maradt az előszobában. S akkor utána kellett futnom az egyik színű cipővel, hogy a másikat levessük róla. Nehogy véletlenül kétféle cipővel menjen el. Nem véletlen a Felemás zokni című kis tárcája sem, mert ez is előfordult... T.G.: — Gondolom, az anyának a legnagyobb tragédiák közé tartozott ez. Anya: —Jaj, szegénykém, még az utolsó évben is, amikor itthon volt írni... Én anynyira bánom... Ha vissza tudnám csinálni... Állandóan kifűztem a cipőjét neki. Mert ő csak kilépett belőle s utána csak belelépett. Hát persze, hogy akkor a kérge
