Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Köztünk voltál, Baka István - Baka István szüleivel beszélget Töttős Gábor
Baka István szüleivel beszélget Törrős Gábor 7 minden utat, én nem tudtam elképzelni, hogy ne legyen gyerekem. Megvártam, amíg már mennem kellett. Az orvos akkor volt szerelmes a feleségébe, s elfelejtette elvégezni a műtétet, hogy ne lehessen több. Ezért kényeztettem, hogy, jaj, csak ez az egy megmaradjon, jaj csak ez megmaradjon. És ezt vesztettem el... Éjjel-nappal ringattuk, mindenért elsírta magát, de amikor tudott már jönni-menni, játszani, akkor már nem volt olyan nagy probléma. De ha egy kicsit is többet sírt a kelleténél, én akkor már rohantam vele az orvoshoz. Bátán az öreg doktor bácsi ment hátra a feleségéhez a konyhára, és mondta a feleségének: — Csak tudnám, hogy a kis Bakáné már megint mit talál ki, hogy mi baja van a fiának. Nekem meg azt tanácsolta, hogy ne ringassam, hanem csak tegyem a kiságyba. Betettem én, de a tizedik szomszédban is halottam, hogy sír. Hazamentem. Ő állt, aludt, de kapaszkodott a kiságyba. Egy hét alatt mégis leszokott a sírásról ő is, meg én is arról, hogy a szomszédba meneküljek. Attól kezdve - mert az édesapjának olyan munkája volt, hogy keveset volt velünk - annyira összeszoktunk, hogy igazán anyás gyerek lett belőle. S mikor a Zsuzsi már beszélni tudott, az el is osztotta kétfelé a családot, azt mondta, én apukáé, István anyáé. T.G.: — Miket szeretett játszani? Voltak barátai? Anya: — A házban voltak. A nagyobbak. De egész kis korában a szétnyitható képeskönyveket nézegette. Sok verset tudtam, azt mondogattam neki, énekelgettünk népdalokat. Jó időben felültünk a kerékpárra, elöl volt az ülése, a holtág töltésén végigkerékpároztunk, végigénekeltünk a Zöld erdőn ibolyavirágtól kezdve minden ilyen kis gyerekdalt meg népdalt, pedig akkor még Weöres Sándor nem is volt ismert. Azt daloltuk, amiket én tanultam. Nekem nagyon jó nagymamám volt, németül tőle tanultam, az ő német kalendáriumjaiból, amikor még nem is jártam iskolába. Sok németet is tudtam, de őneki nem tanítottam, hanem mindent szépen magyarul. Ő magától tanult meg németül később, én csak a kiejtésén csiszoltam... T.G.: — Mikor tanult őmeg németül? Anya: — Istvánkám már gimnazista volt, amikor egy nyáron nem csinált mást - harmadik gimnázium után -, mint három nap latin, négy nap orosz, három nap német, négy nap orosz. Ez így ment, végig az egész nyáron. Üdülni eljött velünk két hétig, de ő ott is különvonult rádióval, könyvvel, úgyhogy mindig olyan könyvbúvár volt. Mindig olvasott. Mikor ő már megértette, hogy mit jelent egy-egy kép, mikor le tudta írni nagybetűvel a nevét, akkor beiratkozott a könyvtárba Tamásiban... T.G.: — Akkor már Tamásiban voltak? Anya: — Igen. Az első osztályt és a másodiknak a felét végezte ott. Márciusban jöttünk Szekszárdra. Akkor a Botosnéhoz járt a Garayba. Botosné volt az, aki nagy diadallal végigvitte a könyvet, a Vernét az egész iskolában, hogy egy másodikos Vernét olvas. És az volt már az utolsó Verne-könyv! Azzal fejezte be, akkor már áttért a Jókaira, és úgy ment tovább. Én általában Gárdonyival szoktam kezdetni a gyere-
