Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Köztünk voltál, Baka István - Baka István szüleivel beszélget Töttős Gábor
8 Új Dunatáj 1996. június keimmel, mert a legértelmesebben, a legszebben, legérthetőbben ő írt. T.G.: — Volt-e valami kedvenc története? Anya: — Istvánkámnak? Hát ő szokott mindenfélét mesélni... T.G.: — Olvasmányélményeket, vagy fantáziából? Anya: — Mindkettőt. O, fantáziából is. Valami folytatásos regényt talált ki... Apa: — Napköziben ő mesélt a gyerekeknek... Anya: — Már Tamásiban is így volt. Bölcsőde nem volt, óvodába nem járt, csak utolsó évben. Engem kineveztek irodai állományba. Szükség volt a pénzre éppen... Ötvenhat márciusában jöttünk Szekszárdra a gyerekekkel, addig nem volt lakás. Apa: — Akkor megalakították itt a tisztiőrsöt, ide helyeztek őrsparancsnoknak. Az első tiszti őrsnek én voltam itt a parancsnoka. T.G.: -* S tényleg, az édesapa mit látott afiában. Olyannak szerette volna, amilyen volt? Anya: — Ö futballistának szerette volna... Apa: — Azt szerettem volna, ha sportol. Dehát nem lehetett. Labdával is, ha játszottunk, nagyon ritkán rúgott bele. Egyedül a kerékpárt szerette. Anya: — Kapott egy futball-labdát, az úgy ment tönkre, hogy betette a spájzba, s az ott szépen összeszáradt. Ha megkérdeztük, mit kér születésnapra, névnapra, karácsonyra, húsvétra, ő mindig azt mondta: könyvet. A Zsuzsi mindig azt mondta: hímezést, ő hároméves korában már hímzett - még beszélni nem tudott szépen -, Istvánkám mindig könyvet kért. S amit akkor kapni lehetett, azt megvettük neki. Az én könyveim a szülői házban maradtak... T.G.: — Kénytelen volt fejből fölidézni őket? Anya: — Igen. Aztán, amit a nagymama mesélt, azt áttettem magyarra. István is szerette a nagyszüleit. A tolnaiakat. T.G.: — A szekszárdiakat nem? Apa: — Úgy alakult, hogy nekem az édesanyám ötéves koromban meghalt. Nem is tudok rá visszaemlékezni, hogy milyen volt. Aztán hétéves koromban lett egy mostohám. Nem is csoda, hogy én elmenekültem - elég korán -, már tizenhét-tizennyolc évesen katona voltam. Született egy féltestvérem, az volt a minden. Annak lett egy lánya, a mi gyerekeink olyan másodrangúak voltak. T.G.: — Gondolom, Pista jól érezte ezt. Anya: — Hogyne. Szüléimét, nagyszüleimet nagyon szerette, de nem szeretett ott lenni, mert az egyik unokatestvére felbiztatta a többieket, s azok szegény gyereket mindig bántották. Volt úgy, hogy elmentek a Dunára, lemaradtak. A két fiú beállította a kátrányos hordóba. Istvánkám süllyedt lefelé és sírt. Amikor kiemelték, még őt verték meg, hogy miért mászott bele. Nem is tudott volna belemászni. Úgyhogy ő rettegett... T.G.: — Tényleg milyen félelmei voltak? Ez minden gyerekre jellemző. Anya: — Ő olyan kis magánakvaló volt. Félt az erőszaktól. Én meg mindig arra tani-
