Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 1. szám - Grendel Lajos: Közép-európai polgár

46

Új Dunatáj 1996. április

re, tágabb régióra utal, amely politikailag ma már nem, s kulturálisan sem biztos, hogy létezik. Európába akarunk integrálódni és nem Közép-Európába, mivel az egyik nyilvánvalóan van, a másik azonban nyivánvalóan nincs. Már csak ezért is értem a csehek kelletlen részvételét a visegrádi négyek csoportjában, mint afféle előszobában, ahol rendesen leülni sem lehet. A római és a bizánci keresztény kultúrkör közötti törésvonalat sem abszolutizálnám, hiszen a „bizánci” Görögország nagyon is jól megvan a „római” EU-ban, s ennek értékrendjét, jogstruktúráját, gazdasági szerkezetét, egész politilai filozófiáját a tőlünk délre és keletre elhelyezkedő országok polgárainak is növekvő hányada tekinti példaadónak. Nem valószínű, hogy a nyugati világ politikai filozófiájának offenzívája megáll majd a visegrádi országok határainál. Se Bulgária, se Románia nem akar visszacsúszni a harmadik világba, s a tőlünk délre dúló polgárháborúnak is vége lesz egy napon. Európában ma nincs olyan alternatív politikai filozófia, amelynek alapján országok egy csoportja blokkba szerveződhetne az EU-val és a NATO-val szemben, a délszláv háború szörnyűségei pedig a környező országok polgárainak nagy hányadát késztetik körültekintő óvatosságra saját nacionalista szélsőségeseikkel szemben.

Ugyancsak kérdéses, hogy beszélhetünk-e Közép-Európáról mint kulturális fenoménról. Ha föltesszük a kérdést, hogy mihez képest és miben más, mint a nyugat-európai nemzetek kultúrája, egyetlen olyan példára, egyetlen olyan jelenségre sem akadunk, amely indokolttá tenné, hogy elkülönítsük régiónkat a nyugat-európaitól. Az a kulturális örökség, amely közkincse Európa valamennyi nemzetének, a kommunista diktatúrában sem halt el, hanem végső soron a kommunizmus eróziójához vezetett. A nagy ugrásokról álmodozó fantaszták mindig azt felejtik el, hogy a gravitáció törvénye rájuk is érvényes, s minél nagyobbat ugranak, annál nagyobbat zuhannak. Természetesen, nem vonom kétségbe, hogy amint több civilizáció, úgy több kultúra is van, ám a kommunizmus nem kultúrát teremtett, hanem tagadott mindenféle kultúrát. Forradalmi romantikába és áltudományos frázisokba burkolt nihilizmusa és relativizmusa, totalitarizmusa, amely minden autonómiát fölszámolni törekedett, a történelem során első ízben hajtott végre egy kultúraellenes forradalmat azáltal, hogy a kultúrát megfosztotta autonómiájától és alárendelte ideológiájának. A kommunizmus minden kultúra tagadása, az európaié éppúgy, mint a kínaié. Az európai kultúra egy a többi kultúra közül, s nincs külön közép- és nyugat-európai kultúra. Konfuciust nevezhetem kínai filozófusnak, ám nevetség tárgyává válnék, ha Kantot északkelet-európai filozófusnak nevezném, szemben a nyugat-európai filozófus Descartes-tal.

A közép-európai kulturális összetartozás élesztgetése mögött a 70-es és a 80-as években tulajdonképpen politikai hátsó szándékok húzódtak meg. Azt akartuk kifejezni, hogy mi mások vagyunk, mint a bizánci hagyományú Oroszország. Viszont ebbéli igyekezetünkben volt egy kis csúsztatás. Amikor Közép-Európáról be