Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Csűrös Miklós: Bertók László hatvanéves
42 Új Dunatá; 1996. április „kiviláglok” igével fejezi ki a halált, mint eggyé válást a mindenséggel és az ember önnön lényegével (Vízszintesedéin). Ehhez a nagy célhoz, végső beteljesedéshez képest a földi eredmények tökéletleneknek és a szervetlen megmerevedés értelmében véglegeseknek, a továbblépést meggátlóknak bizonyulnak. Az emberi életet jelképező út állomásain a kudarcok, a csődök, az önvád alkalmai vannak többségben. Szándék és eredmény mérlege leverő. Bertók az érkezés groteszk drámáit ábrázolja, körkörös mozgást leplez le, fájó és megalázó ismétlődést fedez föl az életben és a történelemben: Es elköveti újra a bűnt, állapítja meg az egyesről is, az összességről is. Hőse mégsem adja meg magát a szüszifoszi végzetnek. A küzdelem föltétel nélküli parancsa vezérli, akkor is az erkölcsös helytállást választja, ha az eredményben nincs oka bíznia. Az élet értelmét, a kanti küzdés célját a költészetben, a versírásban ismeri föl. Őt is megkísérti a kétely, átél és megszenved válságokat, de mint hívő a kegyelemnek, olyan feltétlen alázattal, kételytelenül adja át magát az ihlet bizonyosságának: „Amikor nincs mit mondani, / mindig megszólal valaki”, „s mikor a vers ritmusba fog, / két szó között mindent tudok” - írja Egyik rímtől a másikig című ars poeticájában. A líraelmélet és a kritika okkal kérdez rá egy életmű vagy akár egyetlen yers személyes vagy személytelen kifejezésmódjára, például annak a közvetlenségnek a fokára, amellyel a versbeli én, a lírai alany megszólal; szélső értékek szemléltetésére szokták idézni Petőfi vallomásosan önéletrajzi líráját, illetőleg Babits vagy Füst Milán objektív költészetét. Bertók fejlődésének elemzéssel kimutatható, de beleélve is érzékelhető folyamatában nyomon lehet követni, hogy egy eleve sokminden iránt érzékeny személyiség egyre árnyalatosabban, egyre több szólamban fejezi ki belső gazdagságát. Korán ráébred, hogy „a világ teljesebb, mint amit / szemünk jelez, képzeletünk vetít”. Kívülről is érzékelni akarja, amiben benne van (Egy fényképre). A személyiséget szinte szétfeszítő erők megfékezésének, összhangba hozásának gyötrelmeit egy gyermekkori emlék példázatával érzékelteti, a sok csibét lopott macska agyonverésével, amit felnőttként valamennyi érintett fél bőrébe belebújva él újra: „vagyok a macska, vagyok az ítélet- / végrehajtó, a fa, a lopott jószág, / azon túl semmi, semmi ’tudatosság’”. (Levél T-nek) Képzeljük el, milyen intellektuális föladat és erkölcsi erőpróba akár ezt az „egyszerű” jelenetet minden nézőpontból átélni és szerepként reprodukálni, de úgy, hogy végül kitűnjék: a motívumok egyetlen tudatban érnek össze, ott nyerik el végső jelentésüket, mint a zenekar összjátékában a külön-külön szólamok. Ez a polifónia Bertók egyik legsajátosabb, az évtizedek során több változatban a tökéletességig fejlesztett módszere. Találomra két sornyi példa egy emlékezetes szonett végéről: „ki simogat láncaival / hogy itt élni és halni kell?” Halljuk a Szózat életszabályát, de kérdőjel áll utána; a láncokkal simogatás paradoxona a rabság történelmi-nemzeti allegóriáját és a gyöngédség egyetemes-emberi alapmozdulatát társítja egymáshoz. Kinek higgyünk? - bizony-
