Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Csűrös Miklós: Bertók László hatvanéves
40 Új Dunatáj 1996. április Csűrös Miklós BERTÓK LÁSZLÓ HATVANÉVES A költészet értékelése mindig tartalmaz szubjektív és intuitív mozzanatokat. A tetszés maga is személyes, hát még a műélvezés módja: lázas borzongást kelt a vers a hátgerincben, vagy igazságra ébreszt rá, logikai örömet okoz; egyéni újszerűségét dicsérjük, vagy beleilleszkedését a kollektív hagyományba. A hatvanéves Bertók Lászlót köszöntve fontosnak látszik néhány olyan gondolatra, szempontra felhívni a figyelmet, amelyek értelmezni, magyarázni segítik ragaszkodásunkat, szeretetünket iránta, az embertől különválaszthatatlan költő iránt. Bertók közkedvelt lírikus, de nem a legkönnyebben befogadható; maga is tart tőle, hogy szava kevesekhez jut el. Ha életműve egyediségéről, művének és hatásának titkáról beszélünk, a megértés perspektíváját tágítandó keresünk érveket népszerűsége és jelentősége mellett. A hétköznapi irodalomfölfogásban és a művészetkritikában gyakran találkozunk kettéosztó tipológiákkal, ellentétes fogalompárokkal. Hagyomány és újítás, elkötelezettség vagy „művészet a művészetért”, népi és urbánus: olyan fogalmak, jelzők, amelyek segíthetnek a művek és alkotók jellemzésében, de nehéz elkerülni, hogy ne kapjanak mindjárt értékelő mellékjelentést is azok ízlése, rosszabb esetben előítélete szerint, akik használják őket. Ha „népi írók, költők” helyett azt olvassuk, hogy „némely populisták”, ha az avantgárd és neoavantgárd szavak elé valamilyen szűkítő jelző kerül, ha a „modern” fogalma elavultat jelent a „posztmodernnel” szemben - akkor a szóhasználat ártalmassá, félrevezetővé válik. A jelentős irodalom többek között arról ismerhető föl, hogy föllázad a besoroló címkék ellen, még a dicsérőleg használt kliséket is leveti magáról. A Bertók-líra értékelésének is ez lehet egyik eligazító szempontja. Nincs szekértábor, amelyik kisajátíthatná, de ha bármelyik is kirekesztésével próbálkozna, önmagát szegényítené. Kritikusainak névsorára pillantva (Ágh Istvántól Tandori Dezsőig, Domokos Mátyástól Mamo Jánosig) azonnal szembeötlik a színkép gazdagsága, a recepció széleskörű elfogulatlansága. Nem valami tartózkodó semlegességet, eleven irányzatok elöl elzárkózó, önmagával beérő absztrakt létezést eszményít ez a kisajátíthatatlanság, és nem is az ebből is, abból is valamennyit válogató, eltérő minőségeket egybemosó eklekticizmusét. Vései és belsősomogyi örökségét képviselve Bertók nagyon is népi, mondjuk ki: paraszti jelenség; pécsi polgárként ugyanilyen meggyőzően urbánus. Megalázó keservek között kiharcolt több diplomája, könyvtárigazgatói, írószövetségi,
