Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Komáromi Gabriella: Palást, mente, szablya vagy daróc, bocskor, kasza

82

Új Dunatá; 1996. december

tathatóan voltak a török idők, s különösképp a Hunyadiak kora. Arról a korról elegendő volt néha a népmondai anyagot életre kelteni. (L. Tatay Sándor: Kinizsi Pál)

Mindezzel együttjárt, hogy korok maradtak megíratlanul, az regényírás sablonjai a preferált korszakokkal kapcsolatban pedig túlságosan is közkézen forogtak. Ezt mindenki szóvá is tette - Kolta Ferenctől Csulák Mihályig -, aki a kor ifjúsági történelmi regényéről gondolkodott. S még a legkülönb művek sem tudták letagadni, hogy koruk gyermekei. Pl. Tamási Áron maradandóan szép történelmi regényének (Hazai tükör, 1953.) fejezetcímeiben ott rejtőznek a korra jellemző motívumok (Pl. A nép vágyát ifjú szívek dobogják; A világ megtelik jövendővel; Hit a harcban, remény a bajban;) Mindenesetre valóságos csoda, hogy ezekben az időkben maradandó művek is születtek, mint Tamási könyve, a Hazai tükör. Szántó Györgytől Az Alapiak kincse (1953) vagy a számtalanszor kiadott Kinizsi Pál.

Ezekben a sötét időkben az irodalom táján az jelentett menedéket, ha az író a távoli múltról vagy távoli tájakról írt. De nem látszhattak túlságosan biztosnak ezek a menedékek sem. Történetmondásba fogva - utólag úgy érzem - nemcsak Tamási Áron hőse szól így, hanem az író is. „Vasárnap van... Borbála napja, s mivel kedves anyámat is Borbálának hívják, tiszta és áldott napnak kell tekintenem; s most már szerencsés napnak is, ha ugyan a bátorság, amit eme íráshoz gyűjtöttem, ismét meg nem fogyatkozik.” Megjegyezzük, hogy Tamási Áront egy ifjúsági regénypályázat bírta megszólalásra. S a Kinizsi Pál ugyanúgy erre a pályázatra született, mint A vöröstorony kincse vagy Vitányi Jánostól a Főhadnagy Fazekas. A történelmi téma tényleg menedék volt az író számára.

Az 50-es évek második felének és a 60-as évek ifjúsági prózájának darabjait komolyan még senki sem vette számba. Ám Galsai Pongrác a 70-es évek elején meglehet, találó megjegyzéssel illette a korszak regényeit. „Legkülönb íróink sem veszik komolyan a műfajt, s a könnyebbség kedvéért az Egri csillagok sorvezetőjét használják - írta. Egy törökkori történelmi regényhez mintha nem is^kellene más, mint egy Bornemissza Gergely-féle daliás vitéz, annak „világszép, gyermekkori mátkája”, „hajtás magyarok”, „mézédes szavú”, ám „ravasz törökök”, „vasba-vértbe öltözött gonosz németek”, valamint a nép, amelynek „két pogány közt egy hazáért omlik a vére.” Az olyan könyveket, mint Kolozsvári Grandpierre Emiltől A törökfejes kapja (1955). Hunyadyjózseftől A fekete lovag (1959) vagy Őrsi Ferenctől A tenkes kapitánya (1967) - sorvezető ide vagy oda - az eseményesség életben tartja. Nemcsak Gárdonyinál jelent értéket. Különösen az ebben a történetre, mesére kiélezett korban. Nem véletlen, hogy az eseménygazdag könyvekből sikeres filmek is lettek. Gárdonyi másféle erényei is öröklődtek ezekben az években. Dienes András a forráskutatás hasonló szenvedélyével írta meg a Farkaslest (1960), Lengyel Balázs Ezüstgarasában (1964) a mindennapi élet történelmének részletgazdag és hiteles ábrázolására csodálkoznak rá. A 70-es évek ifjúsági történelmi prózájában a török idők iránti ér