Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Komáromi Gabriella: Palást, mente, szablya vagy daróc, bocskor, kasza

78

Új Dunatáj 1996. december

kezdet előtt kórusban mondják Papp-Váry Elemérné Magyar fohászát: „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadás ában... ? Tovább tanulják a 63 vármegyét, s a falon most is ott lóg Nagy-Magyarország képe; a változás csak annyi, belsejében ott kacskaringózik a trianoni határt jelző vastag vörös vonal. De a mappa fölött felirat hirdeti: „Nem, nem - soha!” A jelszó ott kiabál azokban a regényekben is, amelyeket gyerekeknek írtak. Még regényeimmé is lesz: (L. Blaskó Mária: Nem, nem-soha!)]ogos, mély, felejthetetlen fájdalmak és kártékony indulatok élnek együtt életben és irodalomban. Azok a nemzedékek, akik az iskolapadokban ülnek, úgy kapnak leckét irredentizmusból, sovinizmusból, klerikalizmusból, antiszemitizmusból, ahogy az ember levegőt szippant. Szinte tökéletes az iskola és az ifjúsági próza összjátéka. Túlságosan is az! A historizáló műfajoknak pedig kitüntetett szerep jut.

Az ifjúsági történelmi regény szolgálattevő szerepe sokkal jobban látszik. Elbeszélések sora próbálja magyarázni a háborús vereséget és őrizni a magyar vitézség, bátorság, legyőzhetetlenség illúzióját. A keresztény nemzeti ideál keresése közben nagyra nőit a régmúlt idők vonzása. Szekfű Gyula koncepciója és Klebelsberg pedagógiai programja egyaránt errefele vitt. Most lett csak igazán - és tartósan két évtizeden át - a magyar középkor történelmi ideál. A történelemtanítás számára is fokozódó mértékben szolgál erkölcsi példatárul. (L. az 1934-es Hóman-féle tantervet!) Az az időszak eszményített, amelyben Szent Istvánnal beléptünk a keresztény-germán kulturális közösségbe, amely kor a hódító, országot megtartó, országot gyarapító, nagy emberek egész sorát kínálja példaként. (I. István, I. László, Könyves Kálmán, III. Béla, IV. Béla, Anjouk, Mátyás.)

Az ifjúsági történelmi prózában újabb és újabb sorozatok teljesítik tendenciózusan és programszerűen, amit a társadalom a műfajtól elvár. A legkövetkezetesebben a Szent István Társulat könyvei teljesítik a kurzus keresztény-nemzeti módon historizáló programját. (L. Bokor Malvin: Velencések, 1925., Pál Ödön: Szent László király kis apródja, 1927.; Ijjas Antal: Afehér lovag, 1942.) Hasonló odaadással teljesítenek elvárásokat a Szívgárda könyvei. (L. Blaskó Mária: Csanádvezér, 1931.) A 30- as években a Dante ünnepei kiadványaival keresztény középkorunk nagy embereit igényes, de a korkívánságokat túlságosan is kiszolgáló könyvekkel. Tetszetősek is ezek a könyvek. (L. Dániel Anna: István király útja, 1938; Geréb László: Mátyás király lantosa, 1940.) Nem véletlen, hogy a Dante ezidőben - tíz év alatt - ötször jelentette meg az Isten rabjait az ifjúságnak. Az sem véletlen, hogy átdolgozták. Gárdonyi regénye megrendítően, líraian szép, árnyalt lélekrajzú történet. Eleven látomás a történelemről. Sem nem apológiája, sem nem eszményítése a kolostori életnek. Nem vallásos életre indító lecke, hanem regény a javából. Szerb Antal szerint történelmi regényeink legjobbika, s az, hogy ifjúságivá vált, éppen formatökéletességét bizonyítja.