Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Kiss Gy. Csaba: Két látomás a közép-európai szellemi hazáról

Kiss Gy. Csaba • Két látomás a Közép-európai szellemi hazáról 65

Tanulságos történet, miképpen igyekezett a kádárizmus kultúrpolitikája együttműködésre, engedményekre bírni, és hogy a hódoltsági helyzetben mikor szedte rá ő az ördögöt, s mikor az ördög őt.

Németh László a harmincas évek elején döbbent rá arra, hogy a magyar nemzet valójában alig ismeri szomszédait, ahogy ő fogalmazott, „tejtestvéreit”, akikkel közös történelmi sors fűzi össze. Ez a megközelítés gyökeres szakítást jelentett azzal a szemlélettel, amely a régi, 1918 előtti magyar királyságban lakó népcsoportokat nemzetiségeknek, a magyar nemzettel nem egyenrangú népeknek tekintette. A magyar író ekkortól módszeresen kezdte tanulni a szomszédos népek nyelvét és kultúráját. Híres egyszemélyes folyóiratában, a Tanúban programként fogalmazta meg az új szellemi tájékozódás szükségességét. A magyar művelődés sajátos szerkezetét és formáit vizsgálva jutott el arra a fölismerésre, hogy kultúránk jellegzetes vonásainak egy része nem magyarázható meg a nyugat-európai kultúra fő fejlődési tendenciái alapján, s hogy ezek a vonások nagymérvű rokonságot mutatnak szomszédaink kultúrájával. A magyar irodalom és művelődés fejlődése az újkorban nem volt folyamatos, inkább a megszakítottság jellemezte, továbbá megkésettség az európai kultúra fő központjaihoz képest. Fontos vonása ennek a kultúrának a közösségi, nemzeti elkötelezettség, még akkor is, amikor Nyugaton már az egyén a művészi teremtés kiindulópontja. A közép-európai nemzeti irodalmak történészei és kritikusai mindezt természetesen sokszor elmondták és leírták. Németh ebből azt a kézenfekvő következtetést vonta le, hogy kontinensünk középső övezetében, ahogy ő mondja, „a két malomkő között” sajátos kultúrmorfológia régió különíthető el.

„Az Orosz-, Német- és Olaszország közé eső kis népek államszövetségben egyesülnek, s ezt az egyesülést kulturális úton kell előkészíteni” - magyarázza a magyar író, mit jelent számára a közép-európai gondolat (Magyarság és Európa, 1935). Vagyis nagyon következetesen szakít a magyar birodalmi gondolattal, az úgynevezett Szent István-i állam eszméjével. 1920 után a magyar értelmiség számára földolgozhatatlan sokk volt a történelmi ország fölbomlása. Az új Magyarország a korábbinak mintegy harmadára zsugorodott területében, és a magyar anyanyelvűdének kb. 25-30 %-a is kívül került az új határokon. Mintha ekkor egy budapesti nagyfejedelemség született volna, s körülötte a kisantant ellenséges országai sorakoztak. Bővebb részletezés szerint csak annyit, hogy amiképpen 1918 előtt az Ausztriával államközösséget alkotó Magyarország disztkriminatív nemzetállami politikát folytatott a lakosság mintegy felét kitevő más nyelvű nemzetiségekkel szemben, most ugyanilyen nyelvi homogenizáló politikát folytattak az új államok a magyar kisebbségek rovására. A magyar kormány képviselői 1920-ban aláírták a békeszerződést, de szinte ettől a pillanattól kezdve odahaza és külföldön is intenzív propagandát fejtettek ki a békeszerződés igazságtalanságai ellen. A magyar irredenta a restitutio in integrum elve alapján állt, a Szent István-i országot kívánta visszaállítani.