Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Monostori Imre: "Aki az ördögnek a kisujját odanyújtja"

Monostori Imre • „Aki az ördögnek a kisujját odanyújtja’61

vegét a Valóság 1948. februári száma közli.) Visszatekintésében anépi mozgalom háború előtti jellegéről és a szerepéről azt emeli ki, hogy a parasztság felé forduló értelmiségi gesztusa - kevés kivétellel - pusztán csak utópisztikus jellegű volt, csak az lehetett, mivel az igazi demokratikus átalakulás - ezen a programon nyilvánvalóan a marxista-szocialista perspektívát érti Lukács - „számukra elképzelhetetlen célkitűzés volt.” Ugyanígy a Duna-menti népek együttműködésének programja (Németh László koncepciója) is. Mivel tehát az igazi változás nem lehetett a cél, filozófiájuk alapja (Németh László, Szabó Dezső) csakis a „tragikus világnézet”, szellemi vezetőjük pedig Spengler és Ortega lehetett. A fasiszta-nyilas nyomásnak is csak a Darvas-Erdei vonal tudott teljes mértékben ellenállni (még Illyés és Veres Péter sem egészen), Németh László pedig odáig süllyedt, hogy a „hazáruló, a németekkel együtt dolgozó Montherlantnál ’mély francia programot’ lát megvalósulni.”

A jelen - emeli ki Lukács a maga fő gondolatát - 1947 végén az, hogy még élesebbé vált a népi mozgalom ketté szakadása. A Válasz például nem a baloldali népi íróké, sőt éppen ellenkezőleg: Illyéssel az élen éppen az új népi demokrácia ellen működik. (Bibó István itteni szereplése például nem más, mint „egy korszerűnek látszó ’harmadik út’ kiagyalása.”) Ebben a folyóiratban „Németh és Kodolányi ’tiszta szépirodalom’ formájában hozhatták nyilvánosság elő, hogy nem akarnak nyilatkozni sem az új Magyarország kérdéseiről, sem arról, hogy ők maguk hogyan viszonylanak saját múltjuk eltévelyeséseihez.” Majd következik Lukács kemény bírálata az Iszonyról, egyetlen szempont kinagyításával, illetve abszolutizálásával. Németh László „radikálisan kikapcsolja regényéből a magyar társadalom nagy kérdéseit. A Hitler elnyomás alatt élő antifasiszta írók írtak így. Hogy valamiképpen ellenzéki tartalmú, morális, emberi tartalmú mondanivalójukat legálisan kifejezhessék, ’időtlen’ atmoszférában játszatták írásaikat.” Az Iszony nem más - teljesíti ki célzatos vádiratát Lukács -, mint „néma tiltakozás az új demokrácia ellen”. (In: L. Gy.: Új magyar kultúráért. Bp. 1948. Szikra. 115-122. 1.)

Végül 1948-ben Lukács György fölveti most már az egész magyar irodalomtörténet-írás általános revíziójának a kérdését, amely természetesen nem jelent mást, mint a marxista irodalomkritika (egyáltalán: irodalompolitika) diktatúrájának bevezetését és megszilárdítását. A szellemtörténeti - persze, igen kitágított - irányzat képviselői közé sorolódik immár Lukács felfogásában úgyszólván minden valamire való tudós elme; Szekfü Gyulától, Babits Mihálytól, Osvát Ernőtől, Prohászka Lajoson át Szerb Antalig és Németh Lászlóig mindenki, akinek történetfilozófiai világképe vagy esztétikai rendszere és gondolkodásmódja másmilyen, mint amilyet a vezető kommunista ideológus a marxista kritika feladataiként meghirdetett, és amely a teljes kommunista hatalomátvétel után nemcsak kodifikálódott, de még a lukácsi értelmezésekhez képest is tragikus módon tovább torzult. Szóban forgó cikkében (A magyar irodalomtörténet revíziója) leszögezi, hogy a szellemtudomány