Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 4. szám - Monostori Imre: "Aki az ördögnek a kisujját odanyújtja"
Monostori Imre • „Aki az ördögnek a kisujját odanyújtja’59 tének reakciós ellentmondásait és abszurd következményeit.” A fajelmélet veszélyességét Magyarországon nem lehet eltúlozni - írja e cikkében, 1940-ben Lukács. „Éppen a mai reakcióra, a ’fajelméletre’ és társaira áll, hogy aki az ördögnek a kisujját odanyújtja, annak az hamarosan elkapja az egész kezét.” (In: Magyar irodalom... 198.1.) Ez az egybemosó perzekútori szigor - még anekdotikus próféciájával fűszerezve is - éppenséggel magyarázható a Kisebbségben akkori, viszonylag friss, valószínűleg Lukácsot is megdöbbentő hatásával. Ám 1945-ben már eszközként, csúsztatások sorozatának ürügyeként szerepel abból a célból, hogy a kommunista ideológus a magyar értelmiség színe-javát visszamenőlegesen is a vádlottak padjára ültethesse. Mint például a Pártköltészet című útmutatásában, amelyben háborús bűnrészességgel vádolja meg azon magyar írókat, költőket (beleértve Márai Sándort, Vas Istvánt és Németh Lászlót is), akik „szellemi téren leszerelést, mindenbe való belenyugvást” hirdettek, mint „kulturemberhez egyedül méltó magatartást.” Németh László „egy Montherlant nevű” francia írótól például „dicsérettel emeli ki annak fő tételeit”, melyek szerint a hitleri megszállás „kedvező a szellemi szabadságra.” Lukács - már-már klasszikusnak mondható - képzet- és gondolattársítása a következő: „Aki előtt eddig még nem volt világos a Németh László-féle ’mély magyar - híg magyar’ ellentét veszélyessége, az innen talán megérti, hogy e ’szellemtörténeti’ elmélet szükségképpen hová vezet a társadalmi gyakorlatban.” (In: Magyar irodalom... 292-293.1.) Vagyis: a „fajelmélet” szoros kapcsolatban áll a nácikkal való - legalábbis lelki - kollaborálással, a megszállásba való belenyugvással. (Holott - ha már konkrétan megnevezett cikkről van szó - Németh ebben a Béke a háborúban című könyvkritikájában éppen a szellem frissen tartása, a szellemi ellenállás s az ilyeténképpeni túlélés alapvető fontosságára hívja föl a figyelmet. Ebből a meggondolásból értékeli le a konspiráció, az összeesküvés, a vak forradalmiság változatait, s Ítéli el az álforradalmár magatartást, amely „nem magával szemben állít fel követelményeket: hanem a világgal szemben.” A „mély francia” program pedig - amit Lukács szintén felró - nem jelent mást Németh metaforájában mint a következőket: „Újra szemtelen nemzetté lenni: ez tehát amolyan ’mély francia’ program. A franciajellem mélyeiből akar felhozni valamit, ami az ancien régime-ben felül volt. Aki ismeri Proustot, tudja, mi ez a Mély-Franciaország.” Vö. in: N. L.: Életmű szilánkokban. II. k. Bp. 1989, Magvető és Szépirodalmi. 46. 1.) A fentiek tükrében meglehetősen evidensnek tűnik arra gondolni, hogy Lukács György magyar irodalomtörténeti fölfogása is ugyanazon világnézeti-ideológiai elv szerint épül fel, mint amelyik szerint történelem- és társadalomszemlélete is. Vagyis a kommunista utópiarendszer sémavilága alkotja itt is a „fő vonalat”, azaz a mindenkori téma vázát, egyszersmind végkicsengését is.
