Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Udvartól Mőcsényig, 1945-1948 - részlet Gergely Lajos felvidéki telepes Önéletírásából

Udvartól Mőcsényig, 1945-1948 • Részletek...

45

Ez a pár órás találkozás örökre nyomot hagyott a lelkűnkben. Ekkor még senki nem gondolt arra, hogy örökös lesz az áttelepülés. (1956-ban még bíztunk abban, hogy falán visszamehetünk. Tizenöt év után azután végleg eltüzeltük a ládákat, melyeket csomagolásra használtunk. Lett új otthonunk, de a szülőföldünk elveszett.)

A424-es fekete mozdony inkább csak éjszaka pöfögött. Csaknem egy hétig tartott, míg Nyitra megyéből eljutottunk Baranyába. 1948. március 13-án este 7 órakor Hidas-Bonyhád állomás II. osztályú várótermében találtuk a Fogadóbizottságot. Hárman bementünk érdeklődni, mire számíthatunk, kit merr'e fognak vinni? Várjunk a sorunkra reggelig, akkor majd megtudjuk. Kifelé jövet az ajtóban hangosan megjegyeztem: Emberek, ez már Magyarország, itt még vannak nagyságos urak, ezek még nem olyanok, mint a csehek voltak, ezekhez nekünk még hozzá kell szokni!” Úgy látszik a megjegyzésem találó volt, mert M. felügyelő úr fél óra múlva közölte, hová visznek minket. Az éjszakát nyugodtan töltöttük, annak ellenére, hogy fogalmunk sem volt, ezek a falvak merre vannak., * '

Én még az este megérdeklődtem a vasutasoktól, merre van’Mőcsény, hogyan lehet oda eljutni? Hajnali 4-kor elindultam, hogy megkeressem. Kerékpáron mentem a sötétben. Cikón eltévesztettem az irányt. Egyszer csak rátaláltam egy kivezető útra. A hajnali pirkadatban magas dombra értem, ott megláttam egy messzi fényt. Egy kis faluba értem, Zsibrikre. A harmadik háznál bekopogtam, illedelmesen köszöntem magyarul. A válasz az volt: Nicht ferstén! Németül próbáltam kérdezni: Wo ist Mőcsény? Biztos nem volt jó a kiejtésem, mert a válasz ez yolt: Zurukk Bonyhád, zum zwanzig kilométer! Visszafordultam. Az országúton jelzőtábla mutatta, jó felé járok.

Mőcsény bejáratánál diadalkapu várt, a következő felirattal: „isten hozot peneteket!” Néztem a szöveget, néztem. Legalább ezt a pár szót írhatták volna hiba nélkül. Az egyik ablakból három lány leskelődött. Nevetgéltek rajtam. Tőlük kérdeztem, merre van a 15-ös ház. Választ nem kaptam, befordultak nevetve. Egy istállóban világosság volt, odamentem, köszöntem, bemutatkoztam. Mire a férfi: „Én László Ferenc kisbírú vagyok, a szomszédba lakik a komám, Szőts Gáspár nagyhírű, azonnal átalménék hezzá és hívom őt es.”

Megjött a „nagybírú”. Adjon Isten jóreggelt, mondta. Isten hozta kenteket. Máris nyitotta a ház ajtóit, átadta a kulcsokat. Közben megérkezett az első autó. Én már nyitott kapuval vártam őket. Az istállónk tele volt állatokkal. Kértem, üritsék ki. Megkérdezte: miért, nekünk nem kell? Perceken belül üres volt, széthordták. (Mi 6 vagonnal jöttünk, hoztuk mindenünket.)

Az autók 7 óra után folyamatosan érkeztek. Akkorra az egész falu ott volt, jött mindenki segíteni. Az előző napokban érkeztek már felvidékiek Mőcsénybe Tardoskeddről, Deákiból, Udvardról. A falu völgyben húzódott, mindkét oldalán ma