Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 4. szám - Udvartól Mőcsényig, 1945-1948 - részlet Gergely Lajos felvidéki telepes Önéletírásából

44

Új Dunatáj 1996. december

csonykor a lányt megkértem magamnak. Az apja megkérdezte tőle, vállalkozik-e erre a szerepre, mert tavasszal el fogunk válni. A válasza egyértelmű volt: A világ végére is eljön velem, ha arra kerül a sor.

1948. március 6-án reggel 6 órakor két szuronyos csendőr jött két helyi megbízottal és megkérdezték, készen vagyunk-e az áttelepítésre. Már nyitották is a nagykaput, négy teherautó jött be egyszerre és a velük érkezett rakodók máris kezdték a felrakodást. A gépkocsik folyamatosan mentek az érsekújvári vasútállomásra. A nap folyamán be is fejezték volna, de déli 12 órakor sztrájk kezdődött. Az autók az utakon, vagy ahol voltak, ott álltak le 24 órára. Az egyik gépkocsink a Zsitva-híd és a Magos-híd között töltötte a 24 órát, rajta az állatokkal. Amikor a sztrájk elmúlt, a telepítéseket végleg leállították, de a kiértesítetteknek jönni kellett.

Berakodásunk másnap befejeződött. Ekkor világos lett a helyzetünk, hogy a telepítéseknek vége és a sok rokon közül csak mi kerültünk kitelepítésre. Újabb pánik tört ki a lakosság körében. A családokat szétbontották, a mi családunkból két testvér került át, három otthon maradt. Választási lehetőségünk nem volt, a szerelvényünk 1948. március 12-én 242/11. A/B 6-6-6. szám alatt elindult Magyarország felé, ismeretlen célhoz. A fuvarokmányokon Szob határállomás volt megjelölve. (Szobon új célállomást kaptunk, Hidas-Bonyhádot.)

A menyasszonyom otthon maradt. Mi lesz ezután? Az elszakadás után a találkozás reményében, jövőbe vetett hittel vártuk a csodát. Mert akkor még másban nem lehetett bízni.

Utoljára a vasút melletti földünknek intettünk búcsút. Végében a nyolc akácfa - földbegyökerezve, mintha azt üzente volna: Mi tovább itt maradunk, évente virágdísszel emlékezünk rátok, akik minket ültettetek. (Csodák csodája, a fák közül három még 1992-ben is megvolt, megvastagodva, a JRB birtokában.)

Március 10-én érkeztünk a szobi pályaudvarra, a negyedik vágányra. Az ötödik vágányon egy másik szerelvény állott, ez nyugat felé készült. Az utasok hamar ismerkedni kezdtek. Kiderült, hogy Hidas-Bonyhádról jött a vonat s a kitelepített sváb családokat viszi Németországba. Kérdezték, hogy hová megyünk. Akkor még úgy tudtuk, hogy Szarvas környékére, de ők már tudták, hogy Bonyhádra fogunk menni! Igazuk lett Tőlük kaptuk az első igazi tájékoztatást a magyarországi helyzetről. Készségesen ajánlották itthagyott házaikat, címeket adtak, hogy melyiket igényeljük, ha megérkezünk. (Persze ebből nem lett semmi, itt már csak rendelkeztek felettünk.) A benyomásunk az volt, hogy ezek a németek is „jó magyar emberek” voltak, ők is a háború áldozatai, akárcsak mi. Az egyik vagonban sokan összejöttünk, itt megjegyeztem: Megértem, hogy engem miért űztek el a csehek, mivel én magyar vagyok. De Önök mind magyarul beszélnek, akkor miért kellett magukat kitelepíteni? A válaszok különbözők voltak, panasszal telve. A végén egymás üvegéből tiszteltük meg az elbúcsúzást, ők minket, mi pedig őket sajnálva.