Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 4. szám - Udvartól Mőcsényig, 1945-1948 - részlet Gergely Lajos felvidéki telepes Önéletírásából
Udvartól Mőcsényig, 1945-1948 ■ Részletek... 43 ismertem a helyzetet, szóltam a társaimnak, mi is ordítsuk velük: Magyari za Dunaj! A bánkeszi tótok röhögtek rajtunk, mi pedig lassan eloldalogtunk a tömegből. A cseh vasutaknál való alkalmazásom 1946. május 2-án ért véget. Hét órákkor jelentkeztünk munkára, azzal fogadtak, hogy Kazdy magyari prepusteni!, minden magyar elbocsájtva. Persze erről papírt nem adtak és ettől kezdve sehol nem lehetett elhelyezkednie magyarnak. Mindenki hazaszorult a mezőgazdaságba. Én is vállalkozó lettem, két hold dinnyét ültettem. Augusztusban egyszerre adtam el az egészet. Ezek után már nem volt munka. Újra gondoskodni kellett munkahelyről. Vagy húszán összebeszéltünk a faluban és elutaztunk Prágába. Itt a vasúti szállításban dolgoztunk. Ám egyik reggel parancsba adták, mindenkinek munkakönyvét kell váltani, mert csak azzal lehet dolgozni. Szerveztem kb. száz fős csoportot, vittem őket a munkahivatalba. Először a szlovákokat soroltam be, mert már hallani lehetett, hogy a magyarok nem kapnak munkakönyvét, csak mezőgazdasági munkára. Tolmácsoltam, kérdeztem az adatokat, úgy írták be a könyvekbe. A sor végén én következtem. Nekem is kiállították a könyvet, de amikor az anyanyelvet kérdezték, mondtam, hogy magyar vagyok. Vakarták a fejüket, hogy én vagyok a tolmács, és mégsem kaphatok könyvet. Szóltak a vezetőnek, ő kérdezgetett, én válaszoltam szlovákul. A végén megkérdezte, tényleg magyar az anyanyelvem? Mondtam: anyám magyar, de apám szlovák. Ezen még jobban elcsodálkoztak, végül azonban a könyvet mégis megkaptam. Sajnos a többi magyar már nem volt ilyen szerencsés, velük elszámoltak, engem otthagytak egyedül. 1946 karácsonyán, három hónapnyi távoliét után jöttem csak haza. Ezt az időt már a lányok utáni csavargással töltöttem. Ekkorra már sikerült összebarátkoznom azzal a lánnyal, akit igencsak kedveltem. Az áttelepítésre kijelöltek létszámát kifüggesztették, és mi is rajta voltunk a listán. Elújságoltam a kislánynak, azt hittem elfordul tőlem, de ő ennek ellenére ragaszkodott hozzám. Az 1947-es évet otthon ténferegve töltöttem. Novemberben megjött a papír és december 8-ra tűzték ki a telepítést. December elejére minden befagyott, leállították, várni kellett tavaszig. Volt idő az udvarlásra és jó is volt, hogy így volt. Rövid ideig újra dolgoztam, amikor megjött a másodszori értesítés. Jelentkeztem a főnökömnél, elmondtam, mi a helyzet. Mérges lett, azt mondta, megy a minisztériumba és töröltet. Azt válaszoltam: mivel a szüléimét nem tudom visszatartani, így én is velük akarok menni. Próbált meggyőzni, de hajthatatlan maradtam. Hazamentem, mert március 6-ra volt kitűzve az újabb indulás. A farsangi napokat még otthon töltöttem a lánynyal, akit igen nagyon szerettem. Három napon át, reggel, délután és este, mindig a bálban voltunk és kitáncoltuk magunkat. Ekkor még az elválásra sem gondoltunk, mert még mindig bíztunk a csodákban. Kará
