Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 4. szám - Udvartól Mőcsényig, 1945-1948 - részlet Gergely Lajos felvidéki telepes Önéletírásából
42 Új Dunatáj 1996. december UDVARTÓL MŐCSÉNYIG, 1945-1948 Részlet Gergely Lajos felvidéki telepes Önéletírásából „...A front egy éjjel maradt nálunk, az orószok reggel már mentek tovább. Udvardot kiürítették, minden lovat elvittek, nem sok katona maradt hátra. És nem sokáig tartott a csend. Április elsején kitelepítették a falut. Hat órán belül mindenkinek el kellett hagynia, 6 kilométeren belül nem maradhatott senki. A határban a tanyák, erdők, fák árnyékában húzódott meg a nép. 14 nap után a főhadiszállás nyugatabbra vonult, már a front Pozsonyt is elérte és gyorsan mentek Berlin felé. Két hét után így visszajöhettünk a kiürített faluba. Mindenki a saját dolgai után járt, szedte öszsze, ha rátalált. Békésebb napokra várva, mindenkinek jelentkeznie kellett a munkahelyén. Én is elindultam április 5-én a falumbeliekkel, gyalogosan. Az érsekújvári Nyitra-hídnál azonban lefogtak az oroszok mindenkit és a híd romjai eltakarítására állítottak. Ünneplő ruhában voltam, a ruszki katona elengedett azzal, hogy „inzsinér pasli gyelej!” így csak egymagám jutottam a munkahelyemre, jelentve, mi történt. A pályamester visszaküldött az oroszokhoz. Megbízólevelet kaptam, azzal az összes munkásunkat - sőt még többet is - elhoztam. Igaz, vissza nehezen engedtek, de erősködtem, hogy inzsinér vagyok. Ahogy az oroszok bejöttek, megszűnt a magyar közigazgatás. Újra a csehszlovák hatalom kezdett visszaállni, lassan, vontatottan. A munkahelyemen az irodából kitettek a fizikai munkások közé, szlovákokat raktak,a helyemre. A MÁV-tól átkerültünk a CSD-hez, azaz a cseh vasúthoz. Többnyire a nyitrai vasúti hídon dolgoztam, a felrobbantott roncsokat hordtuk, folyamatosan készítettük a terepet az új hídhoz. A közelben voltak még fel nem robbant bombák, ezeket a cseh bányászok szétszedték, a kiszedett sárga robbanószerrel gyújtottunk tüzet. Sokan voltunk magyarok, de sok volt a kevert szlovák is. Azért mégis jól megvoltunk. Mikor a tél jött s a kinti munka leállt, minket magyarokat áthelyeztek az érsekújvári főnökséghez, az ODBOR-hoz, ahol a pincében egész télen át fűrészeltük a vasúti talpfákat. Ezzel tüzeltek még az irodákban is. Tavasszal újra a nyitrai hídnál folytattuk a munkát. Ebben az időben egyre többet lehetett hallani a kitelepítésekről. Várható volt az elbocsátás is. 1946. május 1-én pedig a „nagy manifesztációra” kötelezően oda lettünk rendelve. A naggyűlést Érsekújvár főterén rendezték. Vasúti szerelvényekkel jöttek Szlovákia egész területéről. Az üzemi munkások részvétele kötelező volt. Felvonultunk, bár nem tudtuk, mi lesz a program. Zsúfolásig megtelt a tér. Egy mondat zúgott, azzal kezdődött. „Magyari Zadunaj!” Magyarokat a Dunán túlra! Vigyorgó arcok figyeltek ránk magyarokra. Féltünk, hogy lincselés lesz a vége. Fel
