Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 4. szám - „Íme, hát megleltem hazámat"... (József Attila, a kutatás problémáiról)
14 Új Dunatáj 1996. december Tamás Attila Vegyük a néhány évvel ezelőtt megjelent „miért fáj ma is” kötetet. Ha arra összpontosítjuk figyelmünket, és azt mondjuk, hogy ez a József Attila-kutatás helyzete napjainkban, vagy ma, akkor ezt lehet némi joggal vagy többé-kevésbé felróni, hogy ilyen iránya van ma a kutatásnak. Miért pont a privátot, a beteget keresi? Miért a magánéletben akar így elmélyülni? Nagyobb távlatból nézve nincs ok az aggodalomra. Különböző szemléletű kötetek követik egymást az időben. Ebből egészében véve kialakul a József Attila-kép. Hogy három évig a motívumokkal foglalkoznak-e, úgy érzem, nagyobb távlatból nem különösebben fontos kérdés. Ha nem foglalkoznak vele, majd később elő fog jönni ez is. Volt, amikor a politikus állt előtérben, volt amikor a gondolkodó, megint máskor pedig a beteg. Ebből egészében véve biztató összkép kiolvasására, kialakítására számíthatunk. Szigeti Lajos Sándor Két dolgot szeretnék elmondani: én örök életemben távol álltam a pszichologizálástól, mindig is távol álltam, ezt gyakran kritikával kezelték azok, akik írtak a dolgaimról. Volt aki azt mondta, hogy azt találja szerencsésnek, hogy az opuszt találom fontosnak. Máig tartom. A motívumkutatás kifújt - idézte N. Horváth Béla. Szeretném hinni, hogy ez nem így működik. Mintha minden kérdését megoldottuk volna, akárcsak a József Attila-kutatásnak, már ami a motívumtörténetet, motívumkutatást illeti? Valójában szó sincs erről! Egy példa: az elmúlt időszakban nagyobb munkában voltam: Modern hagyomány című akadémiai doktori értekezésemen dolgoztam, amelynek alcíme: Motívumok és költői magatartásformák a huszadik századi magyar irodalomban. E nagyobb munkám során például felismertem azt, hogy elhelyezhető József Attila egy olyan folyamatban (motívum történetről van szó), amelyben a versek utólag modellálhatok. Egyúttal egy provokációt jelentenek a lírai én illetve „te” kérdésére. Ezek pedig az infinitivuszos versek. Az én tudomásom szerint ebben a sorban az első 1636-ból, Nyéki Vörös Mátyás verse. Infinitivuszos vers, amely csak infinitivuszokból áll. Ez eljön egészen napjainkig, Domonkos István híres-hirhedt „Kormányeltörésben” c. verséig. Ekkor el lehetne töprengeni, ebben hol van a lírai én, hisz eredendően imperativus-t jelent az infinitivus, vagy elvezet bennünket Pilinszky Jánosig: a „Még ki lehet nyitni / és be lehet zárni / még föl lehet kötni / és le lehet vágni / még meg lehet szülni / és el lehet ásni” típusú versig, amely vers ugyanakkor egyértelmű folytatása egy József Attila-i hagyománynak. Egy modern hagyománynak, éspedig a teljes életműben gondolkodó „Ülni, állni, ölni, halni” c. verséig, amely nem egyedülálló és nem az egyetlen infinitivuszos verse József Attilának. Szeretném hinni és remélni, hogy ilyen módon nem „fulladt ki” talán a motívumtörténet vizsgálata.
