Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 4. szám - „Íme, hát megleltem hazámat"... (József Attila, a kutatás problémáiról)
10 Ú; Dunatáj 1996. december Szabolcsi tanár úr segített hozzá valamikor a 70-es évek elején, hogy bejuthassak a Petőfi Irodalmi Múzeumba és lemásoltam magamnak. Fogalmam sem volt, hogy mit lehet vele kezdeni. Láttam, nem lehet értelmezni, elemezni olyan technikákkal, amivel az ember versekkel megbirkózik, de azt is éreztem, hogy pszichoanalitikusan sem lehet sokat mondani róla. Mert mi van, ha azt mondjuk, hogy itt egy Ödipusz komplexus van, ott meg egy homoszexualitásra utaló jel. Ezzel semmi nem mondódik ki a szövegről. Igazából patológiai szempontból sem lehetett vele mit kezdeni. Ez egy nagyon problematikus szöveg, trükkös szöveg, mondanám így, mert nem betegség dokumentuma igazából, nem egy terápiás anyag. Egy pszichoanalitikus soha nem mondja azt egy paciensnek, hogy írjon ilyet, mert ez egy tipikus elhárítási stratégia. Egy pszichoanalitikus el sem olvas ilyet, ha odaadja neki a paciens. Elzavarja a papírral a kezében, hogy jöjjön el a következő ülésre, mondja neki és ott mesélje el szóban, hogy szembesüljön a dolgokkal. Ez egy egészen különleges akciója volt József Attilának. Ilyen utasítást nem kaphatott, mert ennyire nem lehettek képzetlenek a pszichoanalitikus ai. Gyömrői Edit sem. Pszichoanalitikusan sem lehet nagyon mit kezdeni vele. Számomra azért is látszott fontosnak, mert az is érzékeltem, az emberek hol utálják, hol szeretik. Az egész történet arról szól, eldugják, megkeresik, eldugják, megkeresik. Azok a szövegek, amik párhuzamosan ideállíthatók mellé más költők patológiás anyagaiból, ezeknél soha sincs meg ez az intenzív ide-oda játék. Valami fontos dolog történik, mindig ez az érzésem a szöveggel kapcsolatban. Egyszer elolvasta egy barátom, akinek megmutattam ezt a szöveget. Egy pszichiáter, aki naponta ilyen emberekkel találkozik a pécsi idegklinikán. O azt mondta, csalódott József Attilában. Ha ilyen hatást vált ki, akkor kell valaminek lenni ebben a szövegben. Ügy gondolom ezt ma - ez még hipotézisnek sem nevezhető előfeltételezés -, hogy a József Attila-i költészet fejlődésében, alakulásában van egy olyan tendencia, amely révén ő volt szerintem az, aki a 30-as években legtisztábban, a nemzetközi poétikai állapothoz mérten, és abszolút tisztán ezt a tárgyias költészetet meg tudta csinálni Magyarországon. Az a Babitsvita, ami 1930-ban lezajlott, az egy tiszta tárgyias költészetet képviselő költőnek a szemtelen harca egy olyan költővel szemben, aki ezt a tárgyias költészeti stratégiát még nem alakította ki. Szerintem József Attila ezt megcsinálta a 30-as években. Utána a kései József Attila 1935-1936 körül kezdi ezt a tárgyias stabilitást, amire lehet építeni egy poétikát, elveszteni, és kezd beszorulni a személyesbe. Ez jelenthet egyrészt visszafordulást egyfajta én-költészet irányába. De szerintem József Attilánál ennél többről volt szó és ez a visszaszorulás továbbment és elindult, elért a személyesnek egy olyan rétegébe, ami a személyesség tárgyiasságát öleli fel. A személyesség tárgyiassága nem más, mint a testi, a vágy világa. Lehet találni a Szabad ötletek jegyzéke-ben egy kísérletet, egy új nyelv, poétika kialakítására találni, ami ezt a testi költészetet próbálná megalkotni. Amire manapság már vannak külföldi pél
