Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."
44 Új Dunatáj 1996. szeptember költeményben és prózai írásban, amely a magyar nyelv erejét, szerepét és szépségét fejezi ki, s amelyben a szerző az anyanyelv iránti mély szeretetéről vall. Erről tanúskodik a Koszorú című kötet is, amely kereken száz verset tartalmaz anyanyelvűnkről (válogatta és az utószót írta Graf Rezső. Bp., 1994). Az írók anyanyelvhez való ragaszkodásának, vonzódásának - a történelmi körülményektől független - általános, minden írástudóra és minden irodalomra jellemző oka is van: az a szándék és törekvés, hogy gondolatait, töprengéseit, érzékeit és a pillanat szülte hangulatváltozásait is minél hívebben, minél árnyaltabban, a lehető legtalálóbban fejezze ki, hogy ezáltal másokat cselekvésre, tettekre serkentsen, másokban is hasonló gondolatokat és érzelmeket ébresszen. Ez a szándék motiválja - kinél jobban, kinél kevésbé - a nyelvi megformálás, a pontos fogalmazás, a találó szóhasználat igényességét, ez magyarázza egy-egy költemény újraírását, a változatok keletkezését, a kézirat ismételt javítgatását, újbóli csiszolását. A költő, kinek kenyere a szó, ezt az igényt, törekvést a következőképpen fejezte ki: „Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. Es holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. ” (Radnóti Miklós: Tétova óda) A magyar irodalomnak van egy olyan áramlata - Arany Jánostól Kosztolányi Dezsőn át Karinthy Ferencig -, amelyre jellemző, hogy az oda sorolható alkotók az átlagosnál, a megszokottnál jobban vonzódnak a nyelv mélyebb titkaihoz, rejtettebb összefüggéseihez vagy mindennapi használatához, olyannyira, hogy némelyikük cikket, tanulmányt, sőt kötetnyi írást is szentel különböző nyelvészeti (főként nyelvhelyességi, stilisztikai, nyelvesztétikai) kérdéseknek. Megfigyelhető ezenkívül egy olyan vonulat is irodalmunkban, amely ösztönösen vagy tudatos megfontolásból a népnyelv gazdag forrásából merít, és témaválasztásából, érdeklődéséből adódóan eredendő természetességgel, kedvvel használja föl a különféle nyelvjárási elemeket (tájszókat, színes-ízes szókapcsolatokat, fordulatokat, szólásokat), sőt - minthogy belülről ismeri a falusi életet, a paraszti világot - fölfedezi és szépirodalmi alkotásaiban meggyőzően, hitelesen tükrözted a népi gondolkodásmód jellegzetességeit is, vagy esszében, visszaemlékezésben fejtegeti egy-egy nyelvjárás és a paraszti gondolkodás egynémely sajátosságát és öszszefüggését. Ide elsősorban a falusi környezetből jövő, többnyire paraszti származású írók sorolhatók, klasszikusaink közül pl. Arany, Mikszáth, Móricz, Tamási
