Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."
Szabó József • A nyelvi emlékek olyanok, mint a búvópatak... 45 Áron, Veres Péter, Illyés Gyula. Napjaink alkotóinak köréből szinte kizárólag az idősebb írónemzedék egy-két képviselője tartozik ide (pl. Csák Gyula, Somogyi Tóth Sándor, Sütő András), a szlovákiai íróink közül pedig elsősorban Duba Gyula és Gál Sándor. Egykori általános iskolai és gimnáziumi tanári tapasztalataim alapján bátran állíthatom, hogy irodalmunk említett áramlatainak mindegyike - természetesen eszmei és esztétikai értékeik mellett - az anyanyelvvel kapcsolatos versek és prózai írások (esszék, vallomások, visszaemlékezések) révén eredményesen használhatók föl a nyelvtanórákon is, mégpedig elsősorban azáltal, hogy a diákokat érzelmileg is motiválni tudják nyelvünk szeretetére és értékeinek megőrzésére, megbecsülésére. Ilyen gondolatok jegyében tekintettem Duba Gyula és Gál Sándor műveire, melyekben - természetesen a szóban forgó írás témájától függően - helyenként teret kapnak az író nyelvi emlékei, megfigyelései és tájszómagyarázatai is. Duba Gyula könyvei közül - tárgyánál fogva - elsősorban a szociológiai-szépprózai jellegű Vajúdó parasztvilágét az önéletrajzi ihletésű Aszály című munkák tekinthetők nyelvészeti (főképpen nyelvjárástani) szempontból is figyelmet érdemlő kiadványnak. Mindkét műre jellemzőnek tartom azt a tartalmi-műfaji megközelítést, melyet a Vajúdó parasztvilág borítólapjának hátoldalán a szerző a következőképpen fejtett ki: „Régi tervem volt megírni a parasztvilágról ismereteimet és emlékeimet úgy, ahogy azok bennem élnek. A pályázat kapóra jött, a könyvet megírtam. Úgy igyekeztem, hogy valami szociológiai-szépprózai helyzetjelentés legyen belőle, konkrét helyi adatokra támaszkodva, de lírai-szépprózai hangvétellel megírva.” - az olvasót alighanem ez a sorokon is átütő szeretet, finom líraiság ragadja meg, másrészt pedig - ha szülőfalujára, a Léva vonzáskörzetében fekvő Hontfüzesgyarmatra vonatkozó történeti vagy valamilyen statisztikai adatok merülnek föl - a meggyőző, tényeken nyugvó hitelesség teszi munkáját a néprajztudomány, olykor a nyelvészet (főképpen a dialektológia) fontos és pontos forrásává is. A Vajúdó parasztvilág- amint azt az Irodalmi Szemle 1994/6. számában részletesebben kimutattam - nemcsak néprajzi szempontból forrásértékű kiadvány, hanem névtani, nyelvtörténeti és dialektológiai tekintetben is jól hasznosítható adalékokat (elsősorban tájszókat) foglal magában. A kötetben található alaki, jelentésbeli és valódi tájszók mellett, melyeket pontosan, szakszerűen értelmez, egy-két szóhoz részletesebb magyarázatot is fűz az író. Afog, kert és szilvás tájszók jelentését a 26. lapon a következőképpen fejti ki: „A lovakat közismerten befogják a szekérbe, falum embere nyugodtan azt mondta, amikor még saját lovaival szekerezett: Megyek fogni! - s még véletlenül sem fordult elő, hogy ne értette volna meg mindenki: a lovait megy befogni a szekérbe, szánkóba vagy egyszerűen csak az eketaliga elé, mert az ekét ekelovon — két, keresztbe ácsolt fadorongon - húzatta ki a mezőre. Rövidíti hát falum a szavakat, s egyúttal az értelmüket is módosítja saját
