Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."
Szabó József ■ A nyelvi emlékek olyanok, mint a búvópatak... 43 Szabó József „A NYELVI EMLÉKEK OLYANOK, MINT A BÚVÓPATAK CSÖRGEDEZŐ ÁGAI A FÖLD MÉLYÉBEN” Tájszómagyarázatok Duba Gyula és Gál Sándor műveiben Régóta ismert tétel a nyelvtudományban, hogy egy-egy nép, nemzet és annak nyelve egymástól elválaszthatatlan. Az emberiség története nem egy példát tud fölmutatni arra, hogy ha egy-egy nép vagy annak kisebb-nagyobb etnikai csoportja valamilyen okból elhagyja vagy elhagyni kényszerül eredeti nyelvét, akkor előbbutóbb beolvad más nemzet(ek) közé, és idővel szinte nyomtalanul eltűnik az ismert népek sorából. Ezen jelenség alól a mi korunk sem kivétel. Azon népcsoportok, nemzetrészek tehát, amelyek napjainkban kényszerülnek arra, hogy anyanyelvűkért, kultúrájukért mindennapos, szakadatlan harcot vívjanak, egyszersmind jövőjükért, fennmaradásukért is küzdenek. A nemzet és nyelv összetartozásának gondolatát - a hazával való szoros összefüggésben - Kölcsey a „Parainesis” című művében a következőképpen fogalmazta meg: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! - mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.” (Parainesis Kölcsey Kálmánhoz. Az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1981. 29.). A magyarság honfoglalás előtti és honalapítás utáni története egyaránt azt mutatja, hogy népünket nemegyszer fenyegette a pusztulás, a más nemzetekbe való beolvadás és beolvasztás veszélye. A Kárpát-medencei honfoglalás sem hozta el a fenyegetettség teljes megszűnését, hiszen a magyarságnak a tatárjárás, majd a török hódoltság után is szinte újabb honalapításra volt szüksége saját hazájában. Ezért korántsem véletlen, hogy a magyar irodalomban több évszázad óta - Sylvester Jánostól Baróti Szabó Dávidon, Kazinczyn át Sütő Andrásig - vissza-visszatérő téma az anyanyelv féltő szeretete és a megmaradásáért, megőrzéséért való szüntelen aggodalom és felelősségérzet. Ha a kor parancsa úgy kívánta, a magyar nyelv gazdagításáért, szépítéséért végzett szívós munkálkodás sem maradt el, s ebben íróink, költőink mindenkor oroszlánrészt vállaltak. A magyarság történetéből fakadóan a nép és nyelv elszakíthatatlan összetartozásának fölismerése és kifejezése, az anyanyelv féltő szeretete és tudatos művelése, pallérozása a magyar irodalom történetében - a kezdetektől napjainkig - valószínűleg nagyobb hangsúlyt kapott, mint azon szerencsés nemzeteknél, amelyek hozzánk viszonyítva békésebb történelmi események közepette éltek és fejlődtek. Talán ezért is bővelkedik irodalmunk olyan sok