Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Szitás Erzsébet: Identitástudat és szövegbe integrált világok
20 Új Dunatáj 1996. szeptember harmadikként szinte mindig részese a külön világnak, a zenébe menekül - ha csak teheti. Az írás, a festészet és a zene egymást kiegészítve jelenthetik a kötelezően szűkre szabott szabadság végtelenbe tágításának lehetőségét. Az iskola által determinált világ megdöbbentő erejű emanációja csak akkor és úgy lenne teljességgel kibontható, ha Ottlik minden egyes szóképének feltárására kísérletet tennénk. Mivel a dolgozatnak ez nem célja, így a gondolatsor zárásaként egy keményen bezárt enigmatikus képsorral szeretnénk alátámasztani az eddig elhangzottakat. Medve mondja Bébének több mint három évtizeddel az iskolai évek után, visszaemlékezve kórházi kezelésére: „Ahogy a főallét, ezt is csak lefesteni lehet. Vagy megzenésíteni. Megírni nem.” A. nyelvvel vívott küzdelem az író állandó problémája, s itt kétszeresen is érezhető ez. Az Iskola a határon még két narrátort szólaltat meg, a Budában az utalások rendszere és az előző regény koncepciója egyiküket kiiktatja: már csak Bábé beszél. A levegős labirintusként érzékelt város aztán a felnőtté válás mentén hullik darabjaira - de mindig lakható marad, ha másért nem az emlékezés/emlékeztetés reflexei miatt. A Buda időszerkezete még sokkal bonyolultabb, mint az Iskoláé. A hiányzó koherencia egy teljes életet ölel fel: a budai kisgyerekkor mozaikjai a kőszegi évek emlékeivel illeszkednek és az ifjúság átélése, a 30-as évek fővárosi társasági viszonyait tárják fel. Képet kapunk a bridzspartik, a vasárnapi vizitek kimondatlanul, de igen erőteljesen szabályozott formáiról. Azokról a kötelezően megélt, ám valójában megvetett normákról, melyek a polgári lét kereteit adták. Aztán a szétesés, a rend megszűnése a hallgatásban: ismét csak utalások egyénekre - hol Medvére, Lexire vagy Mártára, esetleg magára és a családjára: Évára és Júliára, s valamennyiükkel való viszonyára - koncentrálva (a kibírhatóságnak ez csak az egyik határa), az 50-es évektől addig amíg Ottlik írni tudta regényét. Neki megvolt a lehetősége - Máraival ellentétben -, hogy szülővárosába visszatérve, szinte egész életén át megtapasztalja maga körül a megszűnés felé vezető utat és átélje azt. Bébé, a festő és az őt életre hívó szerző szoros kapcsolata, vagyis a túlélés lehetőségének egy ilyetén „belső emigrációja” tekinthető az elviselhetőség másik határpontjának, amit a Buda utolsó fejezetének egyik gondolata is alátámaszt: „ Emlékezetből akármilyenfestő meg tudfesteni látható boldogságot; jófestő láthatatlant is, ha kell. Te nem. A látvány sokféle »több«-jéből tevődő, szemmel nem látható boldogságot érezned kell ahhoz, hogy festve is érezni tudd, emlékekből összetenni nem elég. ” Az ilyen módon erőteljesen irányított kitörési lehetőségek valamiképp mindig önmagukba fordulnak. Kísérletet lehet tenni a menekülésre, melynek inkább egzisztenciális korlátái érinthetők, de az ennél sokkal mélyebben kódolt örökség: a szerep- és identitástudat támadásoknak többszörösen kitett vállalása nehezen éli át a szakítást - mindig megmarad annak, ami eredendően sajátja. A továbbörökítés egyetlen lehetősége az írás eszközével, a szövegbe integrált világok megjelenítése és azok állandó felhívó jellege a felfedezésre, értelmezésre.
