Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 3. szám - Szitás Erzsébet: Identitástudat és szövegbe integrált világok

12

Új Dunatáj 1996. szeptember

többé-kevésbé egységes - polgári értelmiséget, melynek képviselői főként a dzsentri illetve iparos gyökerű családok második, esetleg harmadik generációját foglalták magukba. Általában elmondható, hogy nem csatlakoztak egyetlen szélsőséges szellemi vagy politikai mozgalomhoz sem. Szellemi útmutatójukként magyar v'iszonylatbana Nyugat és köre, ennél azonban személyesebb és európai horizonton talán jobban mérhető a filozófiai klasszikusok (elsősorban Nietzsche), valamint a kultúrfilozófia olyan szemléletformálóinak hatása, mint a holland Huizinga, s különös tekintettel a - magyarul ekkor szintén nem olvasható - kultúrpesszimista Spengler, 1923-ban megjelent Der Untergang des Abendlandes, illetve Ortega y Gasset, 1929/30-as La rebelion de La masas című munkája.

A továbbiakban Márai és Ottlik írásainak szűrőjén át teszünk kísérletet az identitását és bizonyos értelemben vett idealizmusát ebben az érában kereső polgári értelmiségi (vagy inkább szellemi polgárság?) ambivalens viszonyainak - társadalomhoz, osztályhoz, városhoz, családhoz és mindezek felett a kultúrához fűződő - feltárására. Mindkét szerző életművének egyetlen téma szab keretet.

Márai folytonosan visszatér ahhoz a polgárideálhoz, melyet tulajdonságai mindenki másnál inkább a kitüntetettség pozíciójára determinálnak. Ez az alak azonban nem kötődik egyetlen szubjektumhoz, így az írónak lehetősége van egyes tulajdonságait alkalomszerűen kiemelni.

Ottlik a követelőző folytatás kényszerű makacsságának engedve mutatja be - leginkább - Bébé és Medve alakján keresztül a keresztény középosztály szigorúan patriarchális törvényeit és devianciáit. Mindkét író életművében - abba szervesen integrálódva - megjelenik a művész problematikája, akinek egész létformája nem illeszthető be a polgári rend szabta szűk keretek közé.

A reflexió türelmének és a létbevetettség idegenség-érzésének kereszteződéséből előálló pozícióban mondja Márai a következőket: „Apáink életében volt valami kimondhatatlan. Mindig másról beszéltek. Csak arról nem beszéltek, ami már az őéletükben kérlelhetetlenül beérett, s a mi életünkben valóság lett. ”

S ez a más - a kései, rezignált hangvétel elenére is mutatja az osztály, a közösség: a polgárság szétesését (némi jóindulattal: teljes átalakulását), s az efölött érzett keserűség ambiguitását. Márai értelmezhetősége és aktualitása azonban jelzi, hogy a kultúrát alkotó és létrehívó polgáreszmény részben túlélte a változásokat, s ilyen módon érvényes a jelenlegi recepció szempontjából is. Az általa kialakított polgár fundamentuma: a műveltség megfellebezhetetlensége. Ez osztályát nem fiktív, hanem nagyon is intenzív létében különbözteti meg minden egyéb társadalmi, vagy politikai közösségtől:

„Mert a műveltséget nem lehet megtanulni, hanem örökölni is kell. Emlékek nélkül nehéz igazán műveltnek lenni: hiányoznak a reflexek. ” - mondja sztoikus ám ellentmondást nem tűrő hangon, 1945-ben. Öröksége, a szász polgárok értékteremtő gőgös