Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 2. szám - Gacsályi József: "Lapozz fel engem és leszek"

62 Új Dunatá; 1996. június sában. A szerepek sokasága és különbözősége, allegóriává emelkedésük históriája, a velük való azonosulás módja, mélysége mind-mind átgondolásra váró és a legbo­nyolultabbak közé tartozó téma. Az ismert maszkok, figurák mind itt sorakoznak az összegyűjtött versek lapjain, s mostan látszik igazán, hány nagy szellem kísérté­sében élte meg sorsát Baka István. Vörösmarty és Caspar Hauser, Ady és Yorick, Liszt Ferenc és Háry János: egymással összevethetetlen alakok; de csak annyira, mint Sztyepán Pehotnij és Baka István, akit láttunk magába zárkózottan ülni és hallottunk órákon át beszélni - felszabadultan - önmagáról, aki képes volt a szek­szárdi szülői házban napokon át elzárkózva fordításokat készíteni, s aki annyira tudott örülni valamely éppen befejezett költeményének, hogy még abban az órá­ban a papírt lobogtatva rohant megmutatni azt. A tétel megfordítható: Trisztán, Thészeusz és Philoktétész vált Baka Istvánná, amiképp Yorick tarthatta kezében Hamlet koponyáját. „Én orosz verseket írok. Baka István egy elviselhetetlen kor Oroszországában, lapuláshoz és forrongás­hoz szokott emberek között töltötte egyetemi napjainak egy részét. Pontosabban abban a Szovjetunióban, ahol a hangos beszéd körültekintésre késztette a megnyi­­latkozót, s ahol az atrocitások mindennaposak voltak. Ám ha igazságosak akarunk lenni, azt kell mondjuk, hogy a költő igen keveset tudott még a valódi állapotokról, mikor már az orosz irodalom irányába fordult, megismerve annak klasszikus érté­keit. Amint kapcsolatba került az orosz értelmiséggel és a diktatúra átszűrt, nyo­masztó valóságával, az orosz kultúrának olyan rétegei tárultak föl előtte, amelyek­ről itthon nem beszélt senki. Azon a napon értettem meg Baka István orosz gon­dolkodással való teljes azonosulását, amikor nálam járt Szosznorával, a zseniális tehetségű költővel. Megnéztem, elolvastam a fordításokat, rácsodálkoztam a Szosznora-versekre. Én láttam a költőt, aki azokban az időkben már emberi roncs volt: a fizikai bántalmazások és az élet ellehetetlenülésének áldozata. Oroszországban tehát a jelképes beszédnek, az elhallgatásnak hagyománya, a metaforának és a szinonimának becsülete van. Baka Istvánt azonban nem csupán a vázolt problémák közelítették az orosz vershez, hanem a kézbe kapott, alig vagy egyáltalán nem ismert - valójában kiváló - költők kötetei, s a fordításkor felismert új lehetőségek is. A másfajta verselés, a kötött beszéd idegenből átemelt formái, amelyek magyarrá változtathatók, elindították azon az úton, amelynek végén egy­­gyé vált Sztyepán Pehotnij és Baka István. A Farkasok órája című kötetének egyik recenzense például föl sem fedezte, hogy a Pehotnij-versek nem műfordítások.

Next

/
Thumbnails
Contents