Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Zalán Tibor: Baka István, kortársunk
Zalán Tibor ■ Baka István, kortársunk 39 sához, meglepetésemre nem mutatott túl nagy megkönnyebbülést, holott már saját dolgozószobája is volt, úgy negyvenen túl, az első. Sok a szúnyog, mondta, s én éreztem, hogy meg van győződve arról, hogy a szúnyogokat rá a kommunisták küldik, később az új városi kisvezérek. Hogy direkt olyan helyre tették, ahol gyötrődnie kell. Igaz, ekkortájt került bele a gödörbe, ekkor vált válságossá helyzete az irodalomban, ekkor indult meg önbizalma alatt a föld, legyőzött szorongásai visszatértek, görcsei fölerősödtek, ekkoriban Baka Pista sértődött és igazságtalan volt. Bár ő nem tudott elszakadni a várostól, bennünket G.J.-vel állandóan távozásra biztatott. Benne lehetett ebben az is, hogy a fejére nőttünk. Egy kemény veszekedés alkalmával azt vágta hozzám, hogy én akarok Szegeden a költőkirály lenni. Nem volt szándékomban, de akkor éppen futni kezdett a szekér alattam, nyitottabb voltam nála a világ felé, jártam a kocsmákat és mindent megvetettem, ami olyan társadalmias volt, szép nők szerettek mutatkozni a társaságomban, érdekeltem tehát a közönséget - az akkori időszaknak, az akkori fiataloknak, egyetemistáknak és főiskolásoknak épp olyan figurára volt szüksége, mint amilyen én voltam. Ami persze csak részben esztétikai kérdés. Nem, nem akarok költőkirály lenni Szegeden, baszd meg! vágtam rá mérgesen. Mint a gyerek, aki sejti, hogy valami nincs rendben akörül, amit mondanak neki, mégis elhiszi, mert úgy könnyebb, s el lehet kerülni egy verekedést, felsóhajtott, kibontotta az üveg bort, amit vittem neki, és elvigyorodva azt mondta, jó, akkor igyunk baszd meg, ne veszekedjünk. Pedig nem akart ő sem vezér, sem költőkirály lenni, hisz még bennünket, közeli barátait sem volt képes elvállalni és elviselni hosszú távon. Szeretetet akart, elismerést és népszerűséget, s ezeket a legverbálisabb formájukban óhajtotta meg. S amikor elmentünk, mert el kellett jönnünk Szegedről, árulónak érzett bennünket, különösen engem, aki cserben hagyta őt, aki azért ment el Pestre, hogy könnyebben szerezzen magának és műveinek népszerűséget. Az sem érdekelte igazán, hogy munka nélkül csellengtem évekig a pesti utcákon, ismeretlenül és szeretetlenül, s egy öreg mosókonyhában húztam meg magamat a szerelmemmel, későbbi feleségemmel. Az elválás tehát épp nem a várt feloldódást, konfliktusaink megoldását hozta. Ebben az időszakban Baka féltékeny volt. Eveken át jelzésszernek voltak a találkozásaink. A Kincskeresőben találkoztunk általában, én éppen az avantgarde-korszakomat éltem, ő pedig éppen azt utálta. Nekem épp sikereim voltak, őt éppen elkerülte a siker. Találkozásainkkor érezhetően mindketten zavarban voltunk, ő túljátszottá a szegedi meggyötört és mellőzött poétát, én túljátszottam az irodalmi fenegyereket, azt gondolom, így utólag vissza
