Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 2. szám - Zalán Tibor: Baka István, kortársunk

40 Új Dunatáj 1996. június nézve, néha csak egy-egy gesztus választott el egymástól bennünket, és elsősorban attól, hogy megölelje valamelyikünk a másikat, és bevallja, hogy nagyon árva, hogy nagyon hiányzanak az együtt eltöltött órák, a teák, a közösen megbámult lányok okozta cinkos borzongások. Büszkeség volt-e, vagy gyávaság, ma már tisztázhatat­­lan. De elmaradtak ezek az egyetlen gesztusok, s elválásainkban a szomorúságon kívül mindig volt valami nyugtalanító, valami zavaros, valami megoldatlan, valami tisztázatlan, valami, ami a veszteségérzetre hasonlít leginkább. Úgy nézett ki, vég­képp el fogjuk veszíteni egymást. A fiatalok elfordultak tőle, magányosan ballagott a szegedi utcákon. Nem rád haragszom, mondogatta, henem a követőidre, akik tönkreteszik a nyelvet, mert veled szemben, nem ismerik azt, ők roncsolnak, nem kísérleteznek, egyszerűen fogalmuk sincs, hogyan lehet leírni egy normális vers­sort, plagizálnak téged, te meg hagyod, mert tetszik ez a szerep, mondogatta indu­latosan. Pedig rám haragudott. S nekem igazán fel sem tűnt, hogy a sör mellé már elmaradhatatlanul odakerült asztalunkra a vodka is. Amikor megkaptam a Graves­­díjat, gratulált, de hozzátette, ezek szeretnek téged, engem meg utálnak, szerencséd van. Később megkapta ő is, akkor meg csak annyit mondott, neki kellett volna előbb megkapnia. Amikor József Attila-díjas lettem, csak hümmögött. Amikor később megkapta ő is, s gratuláltam hozzá, csak annyit mondott megint, neki kellett volna előbb kapnia. S ebben valószínűleg igaza volt, de az ember nem döntheti el, mikor kap díjat, s milyen díjat kell, lehet kapnia. Amikor, valamikor a nyolcvanas évek vé­gén, kilencvenes évek elején visszavonultam az irodalmi nyüzsgésből, és sorban és látványosan fordultak el tőlem a körülöttem lévők, tagadtak meg a követőim és fel­fedezettjeim, Baka Pista együttérző volt. Az kellett legyen, hiszen érezte, ugyanazt élem át, amit ő annak idején. Jönnek a fi­atalok, pártfogásodba veszed őket, megteszel mindent, hogy sikerüljön betörniük az irodalomba, s arra biztatod őket, hogy válasszanak maguknak önálló utat, hi­szen te nem akarsz, vagy nem vagy képes sokáig a mentoruk lenni. És ők választa­nak, s hirtelen azt veszik észre, hogy éppen te vagy az elébük tornyosuló akadály, te, aki addig követendő példa voltál számukra. És az új útra, az új irodalmi terepek­re már nem hívnak, nem visznek magukkal, új szövetségesekre találnak, akikkel akár ellened is megharcolnak. Beigazolódik a közmondás: az adós mindig a hitele­zője halálát kívánja. Ráadásul Bakának ebben az időben lódult meg a szekere. Van­nak, akik hajlamosak ebbe belemagyarázni, hogy a halálosan beteg emberrel való szolidaritás az oka a váratlan felívelésnek. Ez így, gondolom, nem igaz. A felívelés­nek az az oka, hogy az évtizedes avantgarde és posztmodern divat és mozgás után a költészet ismét a klasszicizáltabb szövegkezelést preferálja. Ráadásul a halál közelí­tése, majd közelsége áthangolta a Baka-költészetet, s valami olyan sötét lobogásba

Next

/
Thumbnails
Contents