Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 2. szám - Zalán Tibor: Baka István, kortársunk

38

Új Dunatáj 1996. június

bahagyni látszottak az irodalmat, s nem ismertük őket. És nekilátott a költészetünk átszervezéséhez Mivel hárman jártunk össze, néha kocsmába is persze (ahol egy korsó nehezen belebeszélt sörtől is komikusán spicces tudott lenni), de leginkább valami istenhátamögötti albérletben nyeltük a teáit, elfogadtuk magunk között szellemi vezérnek és tekintélynek: a metaforára alapuló költészetet hirdette meg vezérelvül nekünk is. Akkortájt a Nagy László-iskola volt a legerősebb, mi sem tudtuk kihúzni magunkat a hatása alól. Viszont roppant izgalmasnak éreztem Baka történelmi paraboláit, hallatlanul bátor és művészileg jól és hatásosan kódolt üzeneteit, irodalmi illúziókra épülő, mégsem a porsztmodern felé elmutató technikáit, s hamarosan azon vettem észre magamat, hogy teljesen a hatása alá kerültem. Ezt ő kellő megelégedéssel és nyugalommal fogadta, sőt, természetesnek tartotta, ahogyan nem tartotta viszont természetesnek, hogy a Nagy László-i utat követem. Elég erős tehetség vagy ahhoz, hogy ne állj be semmilyen üstököscsóvába, mondogatta, teljesen önállónak kell lenned, de ez utóbbit természetesen ő sem viselte el később, választásaimat majd árulásnak tekintette, s elérkezett az a pillanat is, amikor nem irodalmi ellenfélként, de ellenségként kezelt. De erről később. Ittuk a teákat, szidtuk a rendszert, ahogy illett, figyelmünket elsősorban a szegedi kiskirályokra szentelve. A családja, felesége és kislánya, emlékezetem szerint, Szekszárdon élt ekkor, el akarta őket hozni onnan, lakásra volt szüksége, s úgy érezte, jár neki is a lakás. Másoknak van, rosszabb költők, mint ő, csak mozgékonyabbak nála, nyilván őt nem szeretik - amiben persze nem kevés igazság volt -, nyilván a verseit gyűlölik - amiben persze szintén volt igazság, én még emlékszem a páncélszekrényben őrzött Tiszatáj-számra, benne az inkriminált Baka-verssel -, nem csoda hát, hogy Bakának

üldözési mániája alakult ki.

Ez persze bonyolultabb és komolyabb dolog annál, amit általában értünk rajta. Kiváltó oka részben az, hogy erős érték- és igazságérzete mindig elégedetlenné tette, élete legnagyobb részében mellőzöttnek, alulértékeltnek és el nem ismertnek érezte magát. A politika toleranciájának a peremén táncolt állandóan, ezt rettenetesen élvezte, ugyanakkor meg is sértődött, ha a másik fél ellene fellépett. Nem talált igazi kielégülést sem az irodalomban, sem a mindennapi élet rákényszerített korlátái és csapdái között. Szinte már a megérkezése pillanatától arról beszélt, hogy el akar menni Szegedről, minden évben készült, de haláláig nem tudott elszakadni attól a várostól, amelyet valójában imádott, de amelynek a vezetőivel soha nem tudott zöldágra vergődni. Néha úgy éreztem, olyan, mint az a hal, amelyik a hálóban vergődni kezd, s mennél jobban vergődik, annál inkább belegabalyodik a szálakba, szabadulása annál inkább lehetetlenné válik. Feszengett, küszködött, létformájává vált az elégedetlenség - és konokul maradt. Amikor hozzájutott a Tisza-parti laká