Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 2. szám - Olasz Sándor: Az Ifjú Baka

36

Új Dunatáj 1996. június

mondatba belejavítanánk. Ám ma is érvényesnek érzem, amit a korai versek gondolatiságáról, a „sötét szín” dominanciájáról, a költői (maga)tartásról, a mívesség, eufónia és stilizáltság poétikai eszközeiről írtam. Pista örömmel olvasta írásomat, két megállapításával azonban nem értett egyet. Az egyik a Szakadj, Magdolna-zápor értelmezése volt. S valóban, verseinek három tematikus csoportjából csak kettőre, a szerelmes versekre és a magyar történelmi tárgyúakra figyeltem. A bibliai motívumok gazdag rendszere elsikkadt ily módon. Az új hangon megszólaló ifjú költő szuverenitására jellemző a másik kifogás, a tanulmányomban emlegetett Nagy László-hatás megkérdőjelezése. Pista nemcsak Nagy Lászlótól, hanem a nála néhány évvel idősebb és deklaráltan Nagy László nyomdokain haladó Kilencektől is elhatárolta magát. Évtizedekkel később, egy Tiszatáj-interjúban is megjegyezte: „csodálkoztam mindig, hogy egyes kritikusok az általam egyébként igen tisztelt Nagy László tanítványai közé sorolnak, holott a Nagy László-iskola módszere egészen más”. (Tiszatáj, 1986/4.) Műve megítélésében és megítéltetésében ugyanolyan szigor jellemezte, mint alkotói módszerét. (Árulkodó apróság, hogy soha egyetlen verskéziratán nem volt javítás, könyörtelenül újraírta az egészet, ha géphibát talált benne. Szerénységet is sokan tanulhatnának tőle. Ha verset adott, mindig hozzátette: „Majd meglátjátok. Ha nem jó, adjátok vissza.”) A Forrás májusi számát olvasgatom, s egy Határ Győzőnek írt levélben a következő mondatra bukkanok: „legkedvesebb íróim-költőim közé tartozik évek óta (ti. H.Gy.), tehát nem hideg csodálattal olvasom, mint annak idején Illyést, Nagy Lászlót...” S Pistának - saját műve „skatulyázását” illetően - tökéletesen igaza volt. Nagy László is, Baka is metaforikus, mindketten a szó-poétika követői, akik a megnevezéshez keresnek jól hangzó, jelentésgazdag szavakat. Képalkotási módjuk, folklórhoz való viszonyuk azonban teljesen eltérő, s a szövegközöttiség válfajai a magyar és európai kultúra más és más rétegeit mozgósítják.

1992. június: szokásos László-napi kuratóriumi-szerkesztőségi ülés a Tiszatájban. Soha ilyen fölszabadultnak és jókedvűnek nem láttam Pistát.

1993. április: a Dugonics téren találkozunk, orvostól jön éppen, valami polipja van, műtétre lesz szükség. Innen már naponta farkasszemet néz a halállal.

A betegség éveiről nem akartam írni. Inkább az ifjú Baka Pistára emlékeztem - igaznak érezve, amit Babits az ifjú Vörösmartyról gondolt annak idején: „Ez a tanulmány tulajdonképpen csak bevezetése a következőnek: mely aférfi Vörösmartyrólfog szólni. Az író nagyon kéri az olvasót, kövesse őt keresztül türelmesen e bevezetésnek unalmasabb s talán haszontalannak látszó fejtegetésein is, hogy azután megérthesse azokat a lázakat és felettébb érdekes kataklizmákat, amelyek a férfi Vörösmarty csodálatosan temérdek és tarka képzeteit, mint a kaleidoszkóp színes üvegszemeit, a legkétségbeesettebb és tarkább táncokra rázták.”