Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 2. szám - Olasz Sándor: Az Ifjú Baka

34

Új Dunatáj 1996. június

Társaságban - akkor még - nehezen oldódott föl, ha beszélt, szenvedélyesen, túlfűtött szuggesztivitással szólt, föloldhatatlan, végzetes magába zártságot sejtetve. Persze elégedetlenek és feszültek voltunk mindnyájan, de ki-ki a maga alkata szerint próbálta föloldani a kellemetlen helyzeteket. Annus Jóska az akkor még oly gyakori nótázásokkal is üzenni tudott a „vármegyének”. S jött Tóth Béla a maga népi kollégista, szegénylegényes hetykeségével, s Grezsa Feri, nagyívű tudományos terveket dédelgetve és a főigazgató-helyettesi hivatal adminisztrációjával megnyomorítva. A diktatúra harmonikázó prése alatt az egymásra figyelés, szolidaritás mai napig emlékezetes és melengető példáit tapasztalhattam. Az a szellemi ellenállás, ami a magyar értelmiség egy részét akkor jellemezte, valami különös jelentőséget adott az irodalomnak. Ha a sok-sok Tiszatáj-est valamelyikén Pista fölolvasta Vörösmarty című versének második részét, mindenki tudta miről van szó. A vers egyébként a Tiszatáj 1975. áprilisi számában még Fegyverletétel címmel jelent meg, „Vörösmarty emlékének” ajánlva. A dolog pikantériája, hogy éppen a „felszabadulás” harmincadik évfordulóján. Igaz, ugyanennek a számnak az élén meglehetősen primitív rajzzal és egy didaktikus köszöntő szöveggel próbáltuk kielégíteni a különféle rendű-rangú elvtársak igényeit - eredménytelenül.

Azt hittük, sorsunk szálait jövendővé szövi e kor.

Megszőttek szőnyeggé, mire a hódító tipor.

Harcolni ? Itt, ahol a domb s a rétek kendőjén a dér a győzteseknek felkínált só és kenyér?

Gyászunk sötétlik, mint a vérben megalvadt rög feketesége. Szétporladunk vagy eljutunk a zsarnok szívébe?

Mint sziklák közt a tűz, lapuljon fogaink mögé a nyelvünk! Égessen, mit kimondani nem lehet, legalább mibennünk!