Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 1. szám - Meditatív beszélgetés Mészöly Miklóssal

10

Új Dunatáj 1996. április

ilyen megjegyzés után meg volt annak a veszélye, hogy valamilyen retorziót kapnak. Szóval én már ötvenéves voltam, mikor viszonylag simán kezdtem írásokat adni folyóiratoknak, és nagyjából biztos lehettem abban, hogy nem fognak a szerkesztőtől jelentést kérni föl a pártközpontba. Tekintettel arra, hogy Magyarországon a férfiak átlagéletkora hatvanhárom év, egy ilyen országban, ilyen perspektívák mellett úgy alkotónak lenni, hogy az ember ötven évig a puszta megjelenéséért próbáljon harcolni, ez netán sok egy emberéletből.

G.J.: — Úgy tűnik, az élet és a művek eléggé elevenen összefüggenek. A Saulus című könyvedben van-e más modellje is a főszereplőnek a tarzuszin kívül?

M. M.: — Ez a regény egy erkölcsi magatartás, egy erkölcsi pályfutás, a maga religiózus háttere nélkül is egy emberi pszichodráma. Erre életszerű modell nagyon-nagyon áttételesen bizonyára volt. Ebben az esetben nem kívülhelyezett, hanem az ember önmaga lelkivilágában megtalált bizonyos moccanatokat rak össze, s abból építkezik. Tehát nekem belülről rokon volt a szenvedélyes érdekeltség pszichodrámáját megírni, s ez előbb-utóbb egy Saulban fölfedezett és megtalált, egész emberiséget átjárt és szuggerált alaknak a megépítésében csúcsosodott ki. Nem külső személyben, önmagámban találtam meg azt a réteget, amely képessé, alkalmassá és érdekeltté tett, hogy ezt megírjam. A Saulus az, amelyet írásaim között talán én is a legkomprimáltabbnak tartok, amely a leghiggadtabb stilaritást hozta ki belőlem. Egyet tudok azokkal érteni, akik azt mondják, hogy talán ez a legérettebb, legsikeresebb könyvem.

G.J.: —Ma egyre ritkább, hogy valamely műre hasonló figyelmet szánna a közvélemény. M. M.: — Hogyan is lehetne megmozgatni az embereket? Egy bizonyos mértékig változott az érdeklődés és az ízlés irányvonala. A mai fiataloknak itt van a posztmodern, ami most éppen mindent lehengerlő irányzattá vált például a zenében. Már szinte nem lehet más dallamvilágot dicsérni - vagy megérthetővé tenni a fiatalok számára -, mint azokat a melodikus irányzatokat, amik most az egész világon tombolnak. Én már számon tartani sem tudom a sok irányzatot. Ha a Magyar Narancsot olvasod, egész külön mellékletben foglalkozik egyes híres vagy kevésbe híres zenekarok muzsikájának mondanivalójával. Ez nagyon érdekes és komplikált probléma. A posztmodern mint irodalmi megközelítés és irodalom olyan mértékben vált önmagára reflektáló individuális konfesszióvá, hogy a szövegekben szinte meg sem említődik az a makettszerű világ, amiben élünk. Ezekből a posztmodern szövegekből nem lehet megtudni, hogy ezerkilencszázkilencvennégyben Magyarország hogy nézett ki, legalábbis legtöbbjéből nem. Ez ugyanakkor a fiatal nemzedék olyan tetszésének örvend, hogy én ehhez képest magamat mélységesen konzervatívnak érzem már. Holott amikor indultam, én voltam az, aki egyfajta konzervatívizmusból kitört. Ez - úgy látszik - bekövetkezik időnként minden egyes nemzedéknél. Az ember beleöregszik, pudvásodik a maga világába, és jön egy követke