Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 2. szám - Solymár Imre: Baka István diákkora, s "legboldogabb" esztendeje, 1965

Solymár Imre • Baka István diákkora, s „legboldogabb” esztendeje,... 23

jón ki...” A világnak annyi költője van! Mit tehettünk róla, hogy Bonyhádon - Olgi néni, az orosztanár önképzőkör-vezető révén - egy hónapig Lermontov volt a mértékadó. Magam viszont Rilke leveleinek kötetére emlékszem, áhítattal cipelték, emlékezetemben - valamiért - Merő Bélához kapcsolom ezt a képet.

Egy rendes költőnek költői programja van, így tanultuk. A kamaszkorban minden komoly. A kérdésem is, a válasz is: „Költői programot kértél, de ha belegondolok, nincs ennél nehezebb.” - kezdte tavaszi szünet előtt írott levelét István. Felnőttként olvasva - „ez mind én voltam egykor” - megkapóan kedves, kamaszosan tudatos a magyarázat. Szekszárdon a verselő gimnazista diákok tulajdonképpen „irodalmi kört” alkotnak. Ő az ifjabb, a végzős K. Gábor és Cs. Sándor a „másik két költőtag” Adva van a kör „közös” ars poeticája, K. legjobb verse, „...talán az első, ami összefoglalta és kibontotta új életérzésünket - az öröm érzését. Felszabadultság, nyíltság és a társadalom dolgaiban való résztvállalás - ez lehetne közös programunk.” (A társadalmi ember, hogy pl. a költőtársak egyike osztálytitkár.) Majd így folytatja: „Még egy - az, hogy általában szabad versben írunk, annyit jelent, hogy - jogosan - elavultnak tartunk egyes rímes formákat, amelyekbe már nem gyűrhető bele az új, és több, ami megkülönböztet bennünket az előttünk levőktől.” Milyen kamaszos magabiztosság, tudatosság - szellemi téren! Majd magáról: „A vita eldőlt - magamról. 8 éves korom óta írok. Érettebb, gondolkodóbb lényemet azonban a múlt év májusában írt 2 versben látom megjelenni. (A világ teremtése. A kéz nem őrzi már.) Jobban már írok, de jobbat nem - annyira kivételes, elragadott volt ez a hónap.” Magyarázatként a túlcsorduló érzelmek rejtett megvallása: „Amiben hiszek, az a szépség - az igazi belülről fakadó - és a szeretet, ami az életöröm forrása és végeredménye.”

Május és június, a lázas alkotás. Befejezi a Kövek című ciklust, mely június 4-i levele szerint 15 darabból állt. (Nálam 12 van meg.) Június 21-én pedig: „Amúgy meglehetősen sokat írok, írtam egy verses játékot is Eroica címmel, majd idővel ’közlöm’...” (Ami akkor még azt jelentette, hogy letisztázva, dedikálva kéziratban megküldi.)

Jött a IV. osztály. Szeptember 3-i levele már telve pesszimizmussal, s az „értelmező magánnyal”. Hosszan ír, verset alig küld: „Kis lángocskák ezek, de hamuból villognak, nem is tudom, mihez kezdjek most. Kifogytam E.-ből. Örömet már nem szerez, hogy ragaszkodom hozzá, nem bízom bizonyosságában. Azt már tudom, hogy szeretet nélkül nem maradhatok azon a szinten, amit létem számára követelek. Veszélyben az a rész ember(i)ség, amit hordozott, és vajon hordozta-e? Nevetséges, de - éppen most belegondolok - azt kell mondanom, igen. Elveszett, de számomra veszett el... akkor hát mégis megvan?... Másban, más szeretetében kell a lényeget keresnem, mert egyedül nem őrizhetem meg... Elértem, hogy naivnak és idealistának (!) tartsanak, de nem bánom. így kell lennie. Egy másik pólus