Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 1. szám - Takács Lajos: Határsértés, zálogolás a Dunántúlon a XVIII. században
De bármennyire is túlsúlyban lehettek a támadók, és bármennyire is feltüzelték a kedélyeket, ha a pásztor erővel bírta, nem tudták sem megverni, de különösen nem fogságba hurcolni. Az 1760. november 15-én Egerváron tartott kihallgatáson mondta el az egyik tanú, a gősfai Cserénké György, hogy a győrvári tiszttartó jobbágyaival rajta ütött, amikor tilosban legeltetett és együttesen be akarták vinni. Csakhogy ő „erős ember lévén, megkapaszkodott az bokrokban, majd egész Győrvári Jobbágyság neki (feszült), semmit sem tehetett (ti. a tiszttartó) . ..” Mivel vel|e nem bírtak - végül is hogy emlékezetessé tegyék találkozásukat - „öszve verték és az erdőn hadták .. ,”31 Nem lennénk hűek az igazsághoz, ha csak a nagy látványos eseteket vennénk figyelembe, melyekhez a földesurak több falu népét is kirendelték és a számos résztvevő több száz sertést is behajtott. Nemcsak a földesúri parancs volt az, ami a falvak népét a határok védelmére szólította, hanem a jól felfogott érdekükön kívül az a jutalom is, ami szerencsés behajtás esetén őket illette. Behajtáskor ugyanis zálogot vettek és azt a zálogtulajdonos súlyos pénzen válthatta ki. A zálogpénzben tulajdonképpen többféle összeg is összpontosult: először is a hajtóbér, azaz a hajtők fáradozásának jutalma, ami minimálisan egy napszámra rúgott. De a zálogtulajdonosnak fizetnie kellett még az okozott kárért is éppúgy, mint - pl. élő állat esetében - a zálogban tartott állat tartási költségéért. Ezeket az összegeket kellett kiegyenlítenie a zálogdíjnak, amelyet éppen ezért igyekeztek jó bőre szabni. Az az eljárás viszont, amely után végül is a hajtők bérüket megkaphatták, gyakran igen hosszúra nyúlt: nem egy esetben a vármegyei tisztségviselőket is - mint közvetítőket - bevonták a vizsgálatba és csak hosszú, hetekig tartó processus után kaphatták meg fáradozásaik jutalmát. így célszerűbbnek mutatkozott, hogy a hajtők, akik a kárba tévedt állat után futkostak, és a pásztorokkal is megverekedtek, közvetlenül a zálogejtés és behajtás után, maguk vegyék 'ki részüket és fáradságukért azonnal megjutalmazzák magukat. Disznók esetében az legtöbbször úgy történt, hogy egy-két szép példányt maguknak tartottak meg hajtóbérben. De az is megtörtént, hogy ha a megvadult állatot nem tudták befogni, lelőtték és a megölt állatot vitték el hajtódíj címén. Hogy ezt meg lehetett tenni, volt az oka annak, hogy oly sok esetben lőtték le a kárba tévedt állatot és a lelőtt sertést mint a hajtópénz helyett kapott természetbeni juttatási számolták el. ÁLDOMÁS ÉS LAKOMA De ehhez még egy másik mozzanat is járult, nevezetesen az, hogy a behajtással járó futkosás, hajcihő után gyakran úgy érezték, hogy megérdemlőinek a hajtők némi jutalmat, áldomást. Erre persze csak a hajtópénzből futotta. De az áldomáshoz kellemes volt a lakoma is, amit a behajtott sertés húsából szolgáltathattak, különösen, ha a disznót csak úgy tudták lecsendesíteni és befogni, hogy meglőtték. A leterített sertést pedig legegyszerűbb volt azonnal felhasználni, akár a hajtők lakomájára, akár a falu népének táplálására. 47
